Ruandáról legtöbben az 1994-ben történt népirtás kapcsán, illetve az ezt feldolgozó Hotel Ruanda című filmből hallottunk. Mi volt a benyomása, miként tudja ez az ország feldolgozni, hogy a polgárháborúban négy hónap alatt több mint egymillió embert megöltek, és további 200 ezret megerőszakoltak, megcsonkítottak, illetve megkínoztak?
– A trauma feldolgozása jelenleg is tart. Ebben az jelentett nagy áttörést, hogy a 19 évvel ezelőtt történtek után törvényben írták elő az úgynevezett gacsacsa intézményének bevezetését. Ez tulajdonképpen helyi népbíróságok felállítását jelentette: a közösségek tagjai előkeresték a közöttük fellelhető felelősöket, majd a falu vezetői előtt a saját történeteik alapján közösen állították össze a vádiratot – gyakorlatilag elmondták, hogy te ezt, meg azt csináltad, ezért vagy bűnös. Az általam látott képek és filmek tanúsága szerint a vádlottak is lehetőséget kaptak a védekezésre, gyakorlatilag egy nyílt vita alakult ki. Akinek a felelősségét megállapították, azt gyilkosság esetén a fővárosban, Kigaliban lévő börtönbe csukták, károkozás esetén pedig kötelezték a károk megtérítésére. Ezen kívül voltak magasabb szintű bíróságok is, ahol a bonyolultabb eseteket vizsgálták ki.
Bár számos elkövető külföldre menekült, alapvetően megtörtént a felelősségre vonás, a múlttal történő szembenézés, ami jó alapot szolgáltat a lelki gyógyuláshoz. Ha az emberek nem is nyerték vissza legyilkolt szüleiket, testvéreiket, rokonaikat, kaptak némi elégtételt.
2013. 12. 06. (XVII/49)
