hetilap

1966. augusztus 18-án fiatal diáklányként Szung adta át Maó­nak, a Kínai Kommunista Párt (KKP) elnökének azt a karszalagot, amelyet átvéve a „nagy kormányos” jelképesen is támogatásáról biztosította az általa mozgósított fiatalok terrorját. A szemüveges diáklányról készült legismertebb fotó azt a pillanatot örökítette meg, amikor feltűzte a hungvejping szó három írásjelét tartalmazó vörös szalagot a pártelnök zöld zubbonyának kabátujjára (képünkön fent). Odalent, a téren, vörösgárdisták százezres tömege ujjongott.
Ez már a „kulturális forradalom” (1966-1976) évtizedének első tömegmozgósítása volt, amelyet számos további követett.
A mozgósítás első halálos áldozata a diáklány egyik tanárnője, nem mellékesen az iskola igazgatóhelyettese és egyben párttitkára, Pien Csung-jün volt, akit két héttel az 1966. augusztus 18-i vörösgárdista demonstráció előtt vertek agyon egy iskolai „tömegbírálati gyűlés” során. Több mint 47 évvel később, idén januárban a Hszincsingpao című pekingi lap fényképes tudósításban számolt be arról, hogy a hajdani hungvejping  több iskolatársával együtt nyilvánosan bocsánatot kért egykori áldozataitól, mármint azoktól, akik még életben vannak. Több hajdani tanára, tanárnője maga is jelen volt a ceremónián, amelyen Szung négy hajdani gárdista társával együtt főhajtással fejezte ki bűnbánatát az egykori iskolai elöljáró szobra előtt, amely ma a tanintézet folyosóján őrzi emlékét. Szung azt hangoztatta, hogy személyesen nem vett részt a Pien tanárnő elleni erőszakcselekményekben, sőt a maga részéről próbálta megakadályozni a gyilkosságot.
„Elemi ismereteink sem voltak az alkotmányról és a törvényről, nem tudtuk, hogy az állampolgárokat megilleti az alkotmány védelme, és hogy az egyén szabadsága sérthetetlen. Pien Csung-jün meggyilkolása tragédia, amely azért következhetett be, mert mit sem tudtunk az életről és az emberi jogokról ” – idézte mentegetőző szavait a kínai lap. Egy másik nyilatkozatában, amelyet a párizsi Le Monde-ban olvasható, Szung asszony azzal indokolta önbírálatát, hogy az ország nem fejlődhet, ha nem képes szembenézni múltjával. „Ha megfeledkezik a múlt tragédiáiról és hibáiról, azok megismétlődhetnek” – figyelmeztette honfitársait az egykori vörösgárdista híresség.
Csakhogy a történet nem ilyen egyszerű, Szung Pin-pin ugyanis korántsem tekinthető a hajdani kínai „forradalmi ifjúság” egyszerű képviselőjének. Neve azt jelenti, „jól nevelt” vagy „udvarias”, Mao azonban „átkeresztelte”: Csao Vunak nevezte (ez „harcra kész”-nek fordítható), és kemény fellépésre buzdította a lelkes gárdistát. Feltehető, hogy a pártelnök jól tudta, ki az a fiatal lány, aki átadja neki a később nevezetessé vált karszalagot. Szung családja, amint azt a kínai internetezők hamar kiderítették, a kommunista elithez tartozott. Apja, Szung Zsen-csiung egyike volt a forradalom győzelmét kivívó kínai népi felszabadító hadsereg első tábornokainak, majd az 1980-as években az ország legfőbb vezetői közé került, és 2005-ben hunyt el. A fiatal lány Peking egyik legpatinásabb, legnevesebb iskolájába járt, ahová előszeretettel íratták be gyermekeiket a magas rangú káderek.
A Hszincsingpao online kiadásának nyilatkozva Szung később elmondta: azért is kötelességének tekintette a bocsánatkérést, mert iskolájában ő fogalmazta és ragasztotta ki az első nagybetűs bíráló plakátot (amely tehát jelt adott a tanárok meghurcolására). Azért szólalt meg éppen most, mert úgy érezte, hogy sürget az idő, mivel a gárdisták egykori célpontjai ma már nyolcvanas-kilencvenes éveikben járnak. Hozzáfűzte, hogy bár a „kulturális forradalom” idején rengeteg levelet kapott azon a néven, amelyet Mao adott neki a karszalag átvétele alkalmából, ő maga nem válaszolt ezekre és nem is használta a harcias nevet. Mi több, az 1980-as években az Egyesült Államokba emigrált, ahol sok kínai él, és csak 2003-ban tért vissza Kínába.
Jobb későn, mint soha – ám Kínában heves vita alakult ki a nemesnek szánt gesztusról, két okból is. Egyrészt a „kulturális forradalmat” elítéli ugyan a mai kínai vezetés, de óvakodik attól, hogy mélyebben elemezze azt a szerepet, amelyet kirobbantásában és irányításában maga Mao játszott – ez ugyanis a mai egypártrendszer legitimitását is érintené, hiszen az mindmáig Maótól származtatja magát, s csak a pártalapító „hibáitól” határolódik el. Pekingben Mao óriási portréja ma is ott látható a legfontosabb középületen, a Mennyei Béke Kapuján, a kínai történelem hivatalos összefoglalóiban vagy a múzeumokban szinte egyáltalán nem foglalkoznak az 1966-76-os időszak viharos eseményeivel, és a lehető legkevesebbet a megelőző évtizedek politikai drámáival. A hivatalos álláspont a Mao vezetésével vívott felszabadító harcokat és a Teng Hsziao-ping által 1978-tól bevezetett új politikát magasztalja, amely lehetővé tette Kína azóta is tartó, példátlanul dinamikus gazdasági fejlődését.
Mindez nem jelenti, hogy a „kulturális forradalom” tabutéma lenne, filmek, regények, képzőművészeti alkotások idézik korát – de mindenképpen síkos terepnek számít. Már csak azért is, mert a fő gazdasági-politikai és értelmiségi posztokat ma betöltő nemzedék tagjai közül sokan maguk is vörösgárdisták voltak annak idején. Történetükhöz pedig az is hozzátartozik, hogy amikor a mozgalom felbomlásával a hatalom számára már nyűggé váltak egymással is hadakozó csoportjaik, nagy többségüket átnevelő táborokba vagy az ország távoli vidékeinek végtelenül szegény falvaiba száműzték – viszont még évekig, Mao haláláig tartottak a „kulturális forradalom” hatalmi harcai.
Az egykori vörösgárdisták késői bűnbánata mind gyakoribb jelenség. Már 2010-ben feltűnést keltett egy Vang Ji-csü nevű hajdani vörösgárdista, aki újságcikkben ismerte el, hogy 16 évesen részt vett egy lincselésben, amelynek áldozata belehalt a verésbe. Vang Kö-ming , egy másik hajdani hungvejping könyvet írt azokról, akik lelkiismeret-furdalásuk enyhítése végett elmondták neki gárdistaként elkövetett bűneiket. (A tavaly befejezett műre eddig még nem talált hazai kiadót – jelentette Pekingből a The New York Times). A bűnbánók között van Csen Hsziao-lü is, aki tavaly bocsánatot kért azért, mert vörösgárdista vezetőként a hegyes szégyensipka viselésére kényszerítette és felsorakoztatta iskolájának nagytermében saját tanárait. Az ő története azért keltett nagy visszhangot, mert apja Csen Ji az egykori forradalmi tábornok, későbbi kínai külügyminiszter volt.
Csakhogy ennél súlyosabb akciókban milliók vettek részt annak idején – ők hallgatnak. A mégis megszólalók – köztük Szung asszony – őszinteségét viszont sokan kétségbe vonják. Van, aki gesztusát kevésnek tartja, mert nem szólt arról, kik vettek részt az iskolai elöljáró végzetes kimenetelű fizikai bántalmazásában, mások azt firtatták, vajon mikor mondott igazat, akkor vagy most?
A bűnbánat hulláma kényelmetlen a mai pártvezetés számára. Ezt mutatja az a belső utasítás, amelyet a China Digital Times nevű amerikai Kína-figyelő portálhoz szivárgott ki: ebben az internetet felügyelő kínai állami hivatal arra szólította fel a világháló hazai üzemeltetőit, ne nagyon foglalkozzanak Szung asszony bűnbánatával. A Global Times című hivatalos angol nyelvű kínai lap, amely főleg a külvilágnak szól, hideget-meleget egyaránt fújt. Elismerően méltatta ugyan Szung Pin-pin gesztusát, de azt is érzékeltette, hogy az nem helyénvaló. A kulturális forradalomról az 1980-as években (a Mao feleségét is magában foglaló „négyek bandájának” pere során) „az egész nemzet”  kinyilvánította álláspontját, írta a lap, „egy maroknyi csoport” manapság mégis azt szeretné elérni, hogy a kínai párt és kormány kérjen bocsánatot azért, ami akkor történt.
Szung asszony talán nem is gondolta, milyen messzire merészkedett azzal, hogy megbánta vörösgárdista tetteit.

Mao arca

A „kulturális” jelző onnan ered, hogy az országot 1949 óta irányító párton belüli küzdelem egy látszólag művészeti téma kapcsán bontakozott ki. Egy színdarab bírálatának megje­lentetéséről alakult ki mind hevesebb konfliktus a vezetés különböző csoportjai között. A mű az 1960-as évek elején jelent meg, és történelmi példázat formájában bírálta Mao politikáját az 1958-ban általa meghirdetett „nagy ugrás” összeomlása, az azt követő gazdasági és társadalmi katasztrófa és tömeges éhínség nyomán. A tulajdonképpen csak a beavatottak számára érthető darab közlését az tette lehetővé, hogy a kudarc miatt Mao pozíciója meggyengült. Maradt ugyan a párt elnöke, de az ügyek intézését Liu Sao-csi államelnök és a gyakorlatias Teng Hsziao-ping pártfőtitkár vette át, megreformálva a gazdasági-politikai gyakorlatot. Mao ebbe sohasem nyugodott bele, és amikor 1960-as évek közepére sikerült megszerveznie híveit, elérkezettnek látta az időt az ellentámadásra. Mivel az apparátuson belül nem ért célt, végül az ifjúságot vetette be. A fiatalokat harcra szólította minden „reakciós” iskolai, hivatali, hatalmi, családi tekintély „megdöntése” érdekében. Az iskolákban, az egyetemeken Mao ösztönzésére „fellázadtak” a diákok „a múlt értékeit, eszményeit hirdető” autoritások, tanítók, tanárok, majd a magasabb hatóságok, pártszervezetek illetékesei, vezetői ellen.
A kiszemelt célpontokat előbb a falakra kiragasztott nagybetűs plakátokon, a tacepaókon ostorozták, majd gyűléseken részesítették nyilvános bírálatban. Az első ilyen plakátot a maga iskolájában Szung Pin-pin írta meg, de Mao maga is kiragasztott egy tacepaót a következő szöveggel: „Lázadni jogos”. A meghurcoltak fejére a feudális múltból felelevenített szégyensipkát húztak, „bűneiket” felsoroló táblákat akasztottak rájuk, arra kényszerítetve áldozataikat, hogy térden állva kérjenek bocsánatot, bántalmazták, nem egyszer megverték, megkínozták őket. Itt már nem irodalomról volt szó, hanem nyers hatalmi harcról. A kialakuló országos zűrzavarban az iskolákat hamarosan bezárták, a vörösgárdisták milliói szabadjeggyel utazhatták be a hatalmas országot. Ahol csak megjelentek, rettegés és belvillongás kezdődött, az emberek egymás ellen fordultak az utcán, a munkahelyeken, még a családokon belül is. A „kulturális forradalom” alatt milliókat hurcoltak meg, a párt számos tekintélyes vezetője, köztük Liu Sao-csi államelnök életét vesztette. Később a hivatalos kínai jelentés is több tízezer halálos áldozatról és több százezer ember meghurcolásáról szólt, a tanítás évekig szünetelt. Az egy évtizeden át tartó politikai anarchia az egész ország életét feldúlta, százmilliók sorsára hatott ki.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek