A borzalmak a mai szemlélő számára nehezen elképzelhetőek, hiszen az „Ezer hegy országának” vagy éppen „Afrika Svájcának” nevezett gyöngyszem páratlan szépségű tájakkal büszkélkedhet. A sebesült társadalomnak azonban nincs olyan tagja, akit ne érintett volna valahogyan a modern kor egyik legsúlyosabb genocídiuma. A szörnyűség nem érte váratlanul sem Ruandát, sem a nagyhatalmakat, amelyek a pokol száz napja alatt semmilyen erőfeszítést nem tettek az általuk részletesen ismert borzalmak ellen. Tisztában voltak a pattanásig feszült állapotokkal, a szisztematikusan előkészített tömeges gyilkosságokkal – mint ezt az azóta titkosítás alól feloldott dokumentumok is igazolják –, hiszen a belga nagykövet már 1992-ben jelentette, hogy hutuk a tuszik kiirtásával fenyegetnek, a ’94-es események előtt pár hónappal pedig a CIA jelentése jelzett előre közel félmillió áldozattal járó zavargásokat.
Bill Clinton 1998-as ruandai látogatásakor azzal magyarázkodott, hogy a Fehér Házból nem látta át kellően a helyzetet. Elismerte ugyan felelősségüket, de sosem kért bocsánatot, pedig a pusztulás idején így nyilatkozott: „Az USA csak akkor fog beavatkozni az etnikai jellegű háborúkba, ha azt megkívánják az ország érdekei.” Az 1993-ban Mogadishuban történt események a korábbi békefenntartó politika gyökeres változását hozták, Ruanda pedig nem tartozott az USA érdekszférájába. Így történhetett, hogy a mészárlásokat megelőző négy évben Ruanda 112 millió dollár értékben rendelt fegyvereket a környező országoktól. Az ENSZ tagországai a saját érdekeiket szem előtt tartva, a gyűlölet intő tünetei ellenére is ölbe tett kézzel szemlélték, hogy egy feszültségekkel terhelt országban felrobban a „bomba”, amit az etnikai és társadalmi előítéletek, ellentétek gyújtottak be.
A korábban a térségben élő, földműveléshez értő hutuk területére az 1500-as években érkeztek több hullámban a pásztorkodáshoz és a fegyverforgatáshoz jól értő tuszik. A társadalmi elit jelentős része idővel tuszik közül került ki. A később német gyarmattá vált országban alapvetően nem történt drasztikus beavatkozás a gyarmatosítók részéről. Az első világháború elveszítése után az 1923-as népszövetségi rendelet értelmében (akkor még) Ruanda-Urundi belga gyarmat lett. A belga mandátumot egyértelmű politikai dilettantizmus jellemezte, azonban a helyi hegemóniába történt intenzív beleszólás nyomán a társadalmi pozíciókat a származási (mondhatni etnikai) hovatartozás szerint definiálták – így vált az arisztokrácia egy teljesen tuszikból álló réteggé. Ezzel radikálisan elmélyült a már addigi is feszült belső társadalmi ellentét, holott a két csoport nehezen megkülönböztethető: egy nyelvet, egy kultúrát képviselnek. 1935-től kezdődően a lakosságot vagyonuk szerint rangsorolták, majd a személyi okmányokban is jelölték az illető hovatartozását. A „tuszi”, a „hutu” és a pigmeus „twa” meghatározások alapján „listázták” a civileket (később ez az azonosító szolgált segítségül a hutu mészárosoknak az öldöklésben). A hutukat kényszermunkára is kötelezték. Ez a fajta izoláció az akkoriban a katolikus egyház által működtetett oktatási rendszerben is megjelent, amely tudomásul vette az etnikai alapú szegregációt. A katolikus térítést a tuszi vezetők ráadásul csak a hutuk körében engedélyezték. Az ebből fakadó különböző oktatási módszerek miatt egy teljes generáció nőtt fel a társadalmi és etnikai alapú megkülönböztetés árnyékában, már gyermekkortól átélve annak minden nehézségét és fájdalmát.
2014. 04. 18. (XVIII/16)
