A zúgás egyre erősebbé vált, hatalmas embertömeg tűnt fel zászlókat, és transzparenseket emeltek magasba. A kávézó terasza hirtelen kiürült. Eltűntek a korisok és a bringások is. Elhallgatott az ének. Felálltunk az asztalunktól, és a terasz szélére mentünk, hogy megnézzük, mi történik. Rengeteg félholdas zászlót láttam lobogni. „Nahát, a törökök is így szorítanak a német válogatottért?!” – kérdeztem körbe, de aztán megláttam az elöl vonulók kezében a palesztin zászlókat. „Ezek Allah drukkerei!” – kiáltott fel rémült arccal a testvérem. „Halál Izraelre!, Gyerekgyilkos Izrael!, Izrael bombáz, Amerika mellette áll, Merkel pénzeli!, Gáza a muszlimoké!, Szabad Palesztinát!” – olvastuk az egyre közeledő transzparenseken. A döbbenettől földbe gyökerezett a lábunk. Arcunkra kiült a nemtetszés, ami úgy látszik inspirálóan hatott a „fekete seregre”, felénk fordultak, és egyre erőteljesebben üvöltötték a jelszavaikat. Németország demokrácia, szólásszabadság van. Ha ők bevándorlóként megtehetik, akkor én miért ne nyilváníthatnék véleményt? Európa az én otthonom is!
„Love Israel!” – kiáltottam egyszer, kétszer, háromszor, és ezt visszhangozta a testvérem is. Ekkor a kávézóban felsikoltott egy német hölgy: „Kérem, ne provokálja őket! Kérem, hallgasson! Meneküljenek! Meneküljenek! Fussanak!” A tömeg elkezdett felénk zúdulni. Pillanatok alatt szikrázó tekintetek és fenyegető öklök gyűrűjében találtuk magunkat. A gyűrű szűkült. Előttünk, mögöttünk, mellettünk mindenütt őrjöngő férfiak és nők. Az arcomba egy hatalmas férfi lihegett, és köpte a nyálát. Nem németül ordított, miközben a többiek ide-oda lökdöstek és taszigáltak minket. A nők fejhangon sikoltoztak. Kétségbeesve fohászkodtunk segítségért. Alacsony, hatvan körüli férfi sodródott hozzánk az embermasszában. Kezeit kinyújtotta felénk, hogy védjen az öklöktől. Pár perc múlva biztonsági ember érkezett. A rendőrség egész idő alatt nem volt sehol. A kávézóba tereltek bennünket, és kulccsal ránk zárták az ajtót. A felbőszült tömeg ütötte-verte a kávézó ajtaját. Egy muszlim nő a teraszon hagyott késsel és villával próbált bejutni az épületbe. Negyedórába telt, míg továbbálltak.
„A nevem Michael Höhne Pattberg – nyújtotta felénk kezét az alacsony férfi. – Iszlámkutató, politikai elemző vagyok. Megfigyelőként vettem részt a tüntetésen. Üdvözlöm önöket az új Németországban. Én még egy régi vágású bionémet vagyok, német szülők gyermeke. Ők az új generáció. Ugye tudják, hogy zsidóknak nézték magukat?” – kérdezte, és levetette farmerdzsekijét. Alatta fehér pólót viselt: „Ne félj Amerika, Izrael veled van!” felirat díszítette.
2014. 07. 18. (XVIII/29)
