Ilyen szempontból tanulságos és messzeható következményekkel járhat a brazil csapat négy közötti fiaskója. Már a csoportmeccsek során látható volt, hogy taktikailag kicsit féloldalas a csapat. A szervezési feladatok jórészt a három kiváló védőre, Luizra, Alvesre és Marcelóra hárultak. Feljebb pedig, amikor Neymar visszalépett a labdáért, nem volt kinek passzoljon. Nem véletlen, hogy az egykori világbajnok Carlos Alberto pont az irányítót és a klasszikus befejező csatárt hiányolta a csapatból. A végén már úgy látszott, hogy a csapategység is megsínylette a németek elleni méretes zakót. A bronzmeccsen szomorú volt látni, hogy csak annyi elképzelés maradt a játékukban, hogy David Luiz középhátvédből ívelgeti a labdát a csatárok felé. A nagy ünnepből a felépült stadionok árnyékában csak a hiányérzet keserű szájíze maradt a braziloknak.
A hollandok mindig kicsit olyanok, mintha az Alfa holdbázisról érkeztek volna a vébére. A protestáns alapú liberalizmus öntudata erős individualista légkört ad a csapatnak, ami szilárd magabiztosságot kölcsönöz nekik, de az öntudat magával hordozza a „hübrisz”, a kérkedésből elkövetett bűn veszélyét is, ami ezen a vébén a hollandokat megakadályozta végső céljuk elérésében. Robben például nem igazán értette, hogy az a nyilatkozata, hogy volt egy műesése – nem az, amiért büntetőt kapott – Mexikó ellen, miért háborította fel a látszaterkölcs szertartásos tiszteletére sokat adó Latin-Amerikát. Olyan légkörben, amikor több százmillió ember ürügyet talál a szidalmazásra, még a világ legjobb játékosának is nehéz száz százalékon teljesítenie.
Hasonló eset a holland cserekapusé: az a taktikája, amellyel Costa Rica kiejtésében sikerrel járt – nevezetesen, hogy ingerelte az ellenfél játékosait – a szurkolók haragját váltotta ki. Az argentinok elleni meccs viszont már úgy alakult, hogy kényszercserék miatt nem tudta őt becserélni Van Gaal, így – bár nem biztos, hogy ezért, de – Hollandia elbukta a büntetőpárbajt.
2014. 07. 18. (XVIII/29)
