2003-tól érzékelhetően megnőtt a hazavitt urnák száma, amelynek okai bizonyíthatóan a családok szociális helyzetére vezethetőek vissza – nyilatkozta lapunknak Puskás Béla, a Dél-Dunántúli Temetkezési Egyesület elnöke. Elmondása szerint az elmúlt évi százharmincezer temetés körülbelül fele volt hamvasztás. Alternatív megoldásként a hozzátartozók a hamvakat belátásuk szerint helyezhetik el lakásukban, vagy szétszórhatják a saját kertjükben, folyókban, tavakban, ám valamennyi módszerrel kapcsolatban történt már felelőtlenség, emberi mulasztás. Ma már a koporsós temetések töredékéért lehet hivatalosan engedélyezett hajós temetéseket rendezni, melynek során a só-urnában lévő hamvak – törvényi előírásokban foglaltaknak megfelelő – vízre helyezése történik a folyó egy kijelölt szakaszán. Sokan azonban egyszerűen csak beledobják az urnát a vízbe, hogy ne kelljen kifizetni az ezzel járó átlagosan hetvenezer forintos költséget. A hamvak aztán szerkezetüknél fogva gyorsan kicsapódnak a partra, ahol a fürdőzők embertársaik földi maradványaival érintkezhetnek.
Bár ezzel a megoldással legalább elkerülik azt, hogy a szél visszafújja a gyászolókra a hamvakat – teszi hozzá az elnök úr felidézve, hogy néhány évvel ezelőtt egy vadász hamvait adták ki a családnak, akik egy közeli erdő megjelölt pontján szórták ki azt. Pár hét múlva a feleség rokona arra kérte őket, hogy szedjék össze, ami még megmaradt a földön, és helyezzék el a temető kolumbáriumában, mert a család azóta is a hamvak méltó helyéről vitatkozik. Kaposváron pedig a fiatal anyuka hamvait tárolta a család nappalijuk szekrénypolcán, a két serdülőkorú gyermek pedig egész nap az urna előtt sírt, mert nem tudták feldolgozni a történteket. A szakember szerint a gyászt akkor lehet csak lelkileg feldolgozni, ha a család fizikálisan is eltávolodik az elhunyttól.
Temető a lakásból
2014. 07. 25. (XVIII/30)
