„A városnak már nem volt semmilyen taktikai jelentősége. Történelmi dicsőségének ellenére sem. Párizs csupán egy tintafoltot jelentett a térképeinken: a Rajna felé menet ki kellett kerülni.” – írta emlékirataiban Omar Bradley tábornok, az 1944. június 6-án partra szállt, és Németország felé győztesen előretörő amerikai csapatok egyik parancsnoka. A németektől elszenvedett 1940. júniusi vereség, majd a Pétain marsall vezette Vichy-központú kollaboráns kormányzat létrejötte óta Londonban majd Algírban hazája szabadságáért küzdő Charles de Gaulle és az általa irányított „szabad franciák” viszont hatalmas szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak fővárosuk felszabadításának, különösen annak, hogy a műveletben a francia csapatok döntő szerepet játszottak. De Gaulle már 1943-ban kijelölte erre a feladatra Leclerc tábornokot, a 2. páncéloshadosztály parancsnokát. Az 1944. június 3-án Algírban megalakult Ideiglenes Kormánnyal (GPRF) előre kineveztette a rendőrprefektusokat, és lépéseket tett a kormányzásra szervezett csoport érkezésének előkészítésére. De Gaulle és csapata az államiság hangsúlyozott visszaállításával a tervezett amerikai katonai igazgatás bevezetését kívánta meggátolni. A francia katonai erők az amerikai hadvezetés alárendeltségében harcoltak.
A „szabad franciákat” Washingtonhoz kezdettől fogva igen szoros, ugyanakkor ellentmondásokkal, kölcsönös gyanakvással terhelt kapcsolat fűzte.
Párizs népe a már 1940 augusztusában bevezetett jegyrendszer, a munkanélküliség és a német katonai közigazgatás által foganatosított sokféle korlátozástól szenvedve reménykedve várta a közeledő szövetségeseket. Ugyanakkor aktívan részt is kívánt venni a gyűlölt megszállók elleni harcban. Erre kapott ösztönzést az Ellenállási Mozgalom, a Résistance egyes csoportjaitól is. A mozgalom az 1940-es szerény kezdet után egyre inkább kiterjedt. A németek által később halálra kínzott Jean Moulin De Gaulle ösztönzésére 1942-ben titkos szervezőútján végigjárta az országot, összeköttetést teremtett az egyes csoportok között, és megszilárdította a kapcsolataikat a Szabad Franciaország nevű felszabadító mozgalommal. Erőfeszítései nyomán megalakult az Ellenállás Nemzeti Tanácsa (CNR). 1943-ra valódi katonai potenciál jött létre. Részvételüket figyelembe vették a szövetségesek németellenes háborús terveinek kialakításakor is. Az ország felszabadításáért harcoló főerőket szabotázsakciókkal, vasútvonalak megbénításával, a megszállók zaklatásával előmozdító segéderői szerepen túl sokan nemzeti felkelés kirobbantására is gondoltak. Különösen a fegyveres ellenállásban döntő szerepet játszó kommunisták soraiban, akik főként a Szovjetunió elleni német támadás 1941. június 22-ei megindulása után, a Kommunista Internacionálé parancsára csatlakoztak a nemzeti felszabadító harchoz. Határozott párizsi fellépésével De Gaulle az ő esetleges hatalomátvételüket is meg kívánta akadályozni.
1944 augusztusának sorsdöntő napjaiban Párizst mintegy 17 ezer jól felfegyverzett német katona védte: 6 ezer a városon belül helyezkedett el, míg 11 ezer a külvárosokban. Augusztus 7-én Hitler a régi katonacsaládból származó, a második világháború számos frontját akkorra már megjárt Dietrich von Choltitz tábornokot nevezte ki a francia főváros katonai kormányzójává. A 48 éves német főtiszt azt a táviratilag és telefonon is megerősített utasítást kapta, hogy romboltassa le a várost…
A párizsiak közül akkor csak igen kevesen tudták, hogy szeretett városuk megmentésének ügyét Raoul Nordling svéd konzul is felvállalta. A rendkívüli ügyességről és bátorságról tanúságot tevő diplomata Párizsban született svéd apa és francia anya gyermekeként. Apja után 1926-tól töltötte be a svéd konzuli megbízatást. Mivel Svédország a háborúban semleges maradt, Nordling fontos közvetítő szerepet játszhatott Von Choltitz és a szövetségesek, valamint az ellenállási mozgalom között.
A felszabadulást megelőző napokban többször tárgyaltak személyesen és telefonon foglyok ezreinek szabadon bocsátásáról.
Felkelés, káosz, felszabadulás
Augusztus 18-án a fegyveres ellenállási mozgalom egyik vezetője, a kommunista Rol-Tanguy kiadta a parancsot a felkelésre. Másnap megindult a középületek elfoglalása, összecsapások kezdődtek a németekkel, miközben Párizs népe barikádok százait építette. De Gaulle és hívei azonban korainak ítélték a felkelést és elérték, hogy Nordlingon keresztül tárgyaljanak a fegyverszünetről a német katonai kormányzóval. Ez azonban a rendkívüli zűrzavarban nem tudott életbe lépni. Több mint kétezer fellázadt civilruhás rendőr elfoglalta a Rendőrprefektúra épületét a Párizs szívében lévő Cité-szigeten. Augusztus 22-én a felkelők reménytelen helyzetére és a kommunista hatalomátvétel veszélyére hivatkozva De Gaulle-nak sikerült meggyőznie Eisenhower tábornokot, hogy küldjön csapatokat Párizs felszabadítására. A Szövetséges Expedíciós Erő főparancsnoka elrendelte, hogy az amerikai 4. gyalogoshadosztály és a Leclerc által irányított francia 2. páncéloshadosztály Párizs megsegítésére siessen. Az utóbbi csapattest Dronne kapitány vezette százada 24-én késő estére ért a fővárosba a Városházához, ahol Georges Bidault, az Ellenállás Nemzeti Tanácsának elnöke fogadta: létrejött hát a szimbolikus találkozás az ellenállás külső és belső fegyveres ereje között. A német megszállók számára végképp reménytelenné vált katonai helyzetben Von Choltitz főparancsnok másnap kora délután aláírta a megadásról szóló okmányt. De Gaulle még ugyanazon a napon Párizsba érkezett, és 19 órakor a Városházán történelmi beszédet tartott: „Párizs, Párizs, a meggyalázott, Párizs az összetört, Párizs a meggyötört, de Párizs a felszabadított!” – kiáltotta. Augusztus 26-án délután pedig a külső és a belső ellenállás vezetőinek társaságában, hatalmas éljenező tömegtől körülvéve diadalmenetben végigvonult a Champs-Elysées-n. A kirobbanó népszerűség nem csupán igazolta De Gaulle és társai 1940 óta tartó küzdelmét, de ígéret volt a jövőre nézve is.
Párizs megmentése?
2014. 09. 12. (XVIII/37)
