A dunaújvárosi Fabó Éva Sportuszodában ülök. El sem hinném Gurisatti Gyuláról, erről az energiabomba erőemberről, hogy vétlenül mindkét lábát elvesztette egy sűrített levegős palack felrobbanása miatt. Éppen értekezlet van uszodai irodájában. Kijön, telefonál. Aztán visszamegy. Nem gondolnám, hogy két protézis segíti a járásban ezt a lendületet. Talán csak ennyit: összeszedett egy kis sportsérülést. De nem.
Amikor a detonáció pillanatában, 1999. április 23-án már nem látta az egyik lábát, hullott az álmennyezet pora, az érdekelte, él-e az a srác, akire ráesett, és abban reménykedett, hogy saját gerince nem nyílt meg. Egy nagy fekete tengerben úszott. Amikor Edina, a felesége és Róbert, a testvére a viharos időjárásban hátrahőköltek a pokoli robbanástól, azt hitték, villám csapott be. „Gyuszkó!” – kiáltották, és szaladtak az emeletre. Ő pedig annyira észnél volt – fájdalmat még nem érzett –, hogy fürdőköpeny-derékkötőket kért, hogy „kössük el a vérző lábaimat”. Mentők érkeztek. Május elsejei szülinapját tartották volna aznap. Hoztak mandulatortát is neki. A buli elmaradt. Sóoldatot kapott infúzión az újvárosi mentősöktől. „Puszilok mindenkit” – mondta, amikor kivitték.
„Hideg volt kinn, betakartak a mentősök. Másnap délig altattak. Ha hallod, akkor szorítsd meg a kezem. Szorítottam. A sógorom volt az. Aztán azt álmodtam, hogy kosarazok, kézizek, focizok, futok. Imádtam. Most ebből nincsen semmi. Hiányzik. De nem ülök le jajongani, ugyanúgy teljes életet élek, mint éltem. Lassabban megy egy kicsit. Ez van. A lényeg, hogy nem kell sajnálni. Mindent lehet, csak sajnálni nem” – mondja.
2014. 10. 17. (XVIII/42)
