Az élethez kell egy kis szerencse. Hacsak nem gyémántbányász az ember – akkor ugyanis sok kell. Kapitány Jánosnak raktáron is lehet belőle, legalább annyi, mint kalandvágyból. A negyvenes éveiben járó férfi öt éve még szinte azt sem tudta, mi az, hogy gyémánt, azóta viszont egy komplett gyémántbányát vezet Nyugat-Afrikában. „Egy ebéd melletti beszélgetés során említette egy barátom, hogy van egy ismerőse Sierra Leonéban, aki korábban gyémántbányászattal foglalkozott, de a polgárháborúban elvesztette mindenét, és mivel már nagyon idős, nem akar mindent elölről kezdeni. A kapcsolatrendszerét, sőt saját tőkéjét felhasználva azonban szívesen segít egy bányavállalkozás beindításában. Úgy voltam vele, hogy érdemes lenne közelebbről megvizsgálni ezt a lehetőséget, legfeljebb ha nem jön be, utaztunk egyet” – kezdi a nem mindennapi történetet a cégvezető. Kinti segítője egy helybeli születésű, de libanoni gyökerekkel rendelkező üzletember volt. A származás nem véletlen: a sierra leone-i gazdasági életet libanoniak dominálják. Az illető ráadásul ismerősei között tudhatja az elnök feleségét is mint gyermekkori jóbarátját. Így kötöttek ki abban a megyében, ahol a First Lady született, és ahol nagyapja annak idején bányageológusként dolgozott…
Sierra Leonéban nem ma kezdték a gyémántbányászatot, egy évszázada öröklődik tovább a tudás generációról generációra. Mi több, a bányászati területeket felosztották a helyi polgárok között, mindenkire jutott egy „éker”, ami egy nagyjából 60x60 méteres földdarabot jelent. A tulajdonosok társulásokba tömörülnek, és akár külföldi befektetők segítségével is szívesen termelik ki a föld kincsét. Kapitány János szerint, ha valaki azt gondolná, hogy ez egyet jelent a szabad rablással, az nagyon téved. Az egykori angol gyarmati múlt egyik öröksége a jól szervezett állami közigazgatás, amit a polgárháború sem tudott szétverni (a véráztatta évekről lásd keretes írásunkat). Ezért a legkisebb bányák tevékenységét, teljesítményét is szigorúan adminisztrálják, és a kitermelés után vámot és adót kell fizetni – még ha nem is sokat. Ez beleilleszkedik a véres afrikai gyémántháborúk után kidolgozott úgynevezett Kimberley-folyamatba, amelynek értelmében a nagy kereskedőcégek csak legális körülmények között termelt, minősített gyémántot forgalmazhatnak.
„Sierra Leonéban láttam először gyémántot. Szakértelmem nem volt, de hatalmas kíváncsiság és lelkesedés motivált. Az első két évben nem is láttam mást az országból, csak a bányát: tanultunk, kísérleteztünk, szereltünk. Szó szerint beleástuk magunkat a témába” – folytatja a történetet Kapitány János. Kezdetben ők is a leginkább kézierőigényes technológiával, a „shakereléssel” dolgoztak, illetve dolgoztattak. Ez az, amit a gyémántbányászokról készült képeken legtöbbször látunk: a munkások edényeiket ide-oda mozgatva igyekeznek szétválasztani a különböző fajsúlyú köveket egymástól. A magyar vállalkozó azonban egy drágább megoldást választott: speciális gépeket telepített a bányába, embereiket pedig megtanították azok kezelésére. „Aki először hall a gyémántbányászatról, az hajlamos ezt a kizsákmányolással azonosítani. Erről azonban szó sincs: mi a helyi átlagfizetés két-háromszorosát fizetjük a dolgozóknak. Ez az adózott jövedelem pedig mikroszinten megtermékenyíti a gazdaságot, vagyis mindenki jól jár” – magyarázta a cégvezető. Hozzátette: a külföldi befektetők egyébként is igencsak szabályozott keretek között tevékenykedhetnek az országban. A legaktívabbak – mint Afrika számos országában – a kínaiak, akik a profitjukat nem feltétlenül akarják készpénzben elvinni – jó nekik a nyersanyag is. A fő természeti kincs ugyanis távolról sem a gyémánt: a gazdag bauxit-, és vasérclelőhelyek mellett a világ rutilkészletének (titánérc) 90 százaléka is itt található.
2014. 10. 22. (XVIII/43)
