A Maros folyónak e területen ősidők óta volt átkelést szolgáló gázlója, melynek védelmére eleinte föld-, majd favárat emeltek. Az első feljegyzett hírek Aradról 1131-re vezethetők vissza, amikor is a gyermekként megvakított II. Béla felesége, Ilona, Uris szerb despota lánya az országos gyűlésre meghívott urak közül hetvenet meggyilkoltatott. Az elkövetkező évszázadokban a török, az erdélyi és a magyar királyi hadak váltakozó szerencsével vívták itt csatáikat, külhoni martalócok pusztították, rabolták a környéket. Az esetleges török támadás elhárítására Mária Terézia rendelte el, hogy a területen várat, stabil erődítményt kell emelni. 1763–83 között a kornak megfelelő modern erősség épült téglából a kiválóan védhető Maros-hurok kanyarulatában, melynek vizét a vár árkába vezették.
A vár helyőrségének létszáma elérte a 3660 főt, tűzerejét pedig 300 ágyú biztosította. Harci cselekményre Arad falai előtt egészen 1849. április 13-ig nem került sor. Ekkor Damjanich hadai zárták körül, és vették be ostrommal a császáriaktól július 17-én. A magyar kormány Aradra menekült, itt adta át a hatalmat Kossuth Görgeynek. Augusztus 13-án, hétfőn Világosnál Görgey letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt. Damjanich 17-én adta át a várat a cári csapatoknak. Az oroszok ígéretük ellenére kiszolgáltatták az osztrákoknak a magyar fogoly tiszteket, akiket az aradi várban gyűjtöttek össze. Haynau ide rendelte vészbíróságát, ezzel vette kezdetét a vár legtöbbek számára ismert, dicstelen története.
Élő történelem
2014. 10. 03. (XVIII/40)
