Délután négy óra van, a nap egyre szebb fényekkel világítja meg az elhagyott szabadkai téglagyárat. A romos épület és a körülötte lévő terület a Közel- és Távol-Keletről érkező bevándorlók „depója” – itt pihennek meg, mielőtt nekivágnának a szerb–magyar schengeni határnak. A telep most lényegében teljesen üres, a koszovói menekültek áradata miatt az afgánok, pakisztániak, szírek, bangladesiek és más nemzetiségű társaik kivárnak. Nem szeretik a felhajtást, úgy gondolják, hogy minél nagyobb figyelem irányul a migrációra, annál nehezebb elérni a tejjel és mézzel folyó kánaánt, vagyis az Európai Uniót – magyarázza Varga Tibor, aki lelkipásztorként három éve jár ki a területre, hogy – vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül – élelemmel, vízzel és ruhaneművel segítse az itt állomásozó, jobb sorsra érdemes embereket. Felhajtásból egyébként most van elég: a profi telefonos riadólánccal rendelkező menekültek naprakészek azzal kapcsolatban, hogy Németország és Magyarország is az „asztalra csapott”, és szorgalmazzák a menekültügy minél hatékonyabb kezelését – ezért Szerbiának is muszáj lépnie ebben a kérdésben. Nem véletlen az sem, hogy a német társszervek magyar–szerb határon való megjelenésével arányosan csökken a migránsok száma: nemcsak a keletiek jönnek kevesebben, hanem a koszovóiak is.
A téglagyár egyik helyiségében mégis rábukkanunk két pakisztáni fiatalemberre. Egy ágyon fekszenek betakarózva, a szobában egy nagy vaskályha ad némi meleget, egyéb komfortnak nyoma sincs. Egyikük Jamesként mutatkozik be, és tört angolsággal panaszolja, hogy át akart jutni a határon, de a hatóságok elfogták és visszaküldték – miközben minden pénzét elvették. Azt nem tudja megmondani, hogy ez már a magyar, vagy még a szerb oldalon történt. Most arra vár, hogy a családja küldjön neki pénzt, amiből finanszírozhatja az utazását – vissza Pakisztánba. Mellette fekvő – a fotózásnál a takarót fejére húzó – társa egy hete csatlakozott hozzá. Ő is pakisztáni, de többet nem tudunk meg róla. A harmincéves James azt állítja, hogy odahaza újságíróként dolgozott, ám politikai okokból üldözötté vált, egyik barátját megölték, neki pedig megüzenték, hogy ő lesz a következő. Azt nehéz megítélni, hogy ebből mennyi az igazság, hiszen a politikai menekültstátusz elnyerése érdekében sokan akkor is kitalálnak történeteket, ha csupán gazdasági érdekek miatt hagyták el hazájukat.
Az itt megpihenő menekülteknek azonban a legtöbb esetben nem kell a fantáziájukra hagyatkozniuk. „A legkülönfélébb emberekkel és történetekkel találkozok. A migránsok többsége afgán, akiknél visszatérő motívum, hogy az illetőt megfenyegették a tálibok azért, mert például az amerikaiaknak vagy a kormánynak dolgozott” – mondja Varga Tibor. Másnak a véleménye miatt kellett menekülnie. „Afganisztánból érkezett egy egyetemi tanár, aki elmesélte, hogy elkezdte olvasni a Bibliát, és összehasonlította a Koránnal. Arra jutott, hogy szüksége van a keresztény hitre. Közben viszont a helyi tévében elhangzott egyéb nyilatkozatai miatt a tálibok célpontjává vált, ezért menekülnie kellett. Útközben, Görögországban egy amerikai misszionárius megkeresztelte, így amikor találkoztunk, már azt mondta, hogy ő ugyanabban az Isza Meszihben, vagyis Jézusban, a Messiásban hisz, mint én. Azóta már Hamburgban él, a mai napig tartjuk a kapcsolatot” – meséli Tibor. A lelkész egyébként elsősorban természetes segítséget nyújt a menekülteknek, de akivel lehet, azzal világnézeti, hitbeli kérdésekről is beszélget. „Az irgalmas szamaritánus sem kérdezte azt a kirabolt embert, hogy milyen vallású, hanem felebarátként segített rajta. Ez a munka nagyon hasonló: a menekültek otthon és az útjuk során is rengeteg támadást kaptak, pedig ők csak egy jobb életre vágynak, mert elegük van a polgárháborúból, a bizonytalanságból, a félelemből. Ha megérzik, hogy valaki őszintén, érdek nélkül segít nekik, akkor megnyílnak. Megesett, hogy egy afgán orvos a társai előtt az ég felé emelte a kezét és felsóhajtott: Allah bocsássa meg, de a keresztények jobbak, mint a muzulmánok” – elevenítette fel Tibor. A lelkész nagyobb kitekintésben is értelmezi a menekültproblémát. Szerinte Európa most ugyanabban a helyzetben van, mint végnapjaiban a Római Birodalom: miután erkölcsileg meggyengül, lerohanják a barbárok. „A nyugatiaknak nincs erejük arra, hogy a bevándorlók kultúráját, felfogását megváltoztassák. Nekik csak a munkaerejükre van szükségük, egyébként megvetik őket. Ezt érzik a bevándorlók, akik összezárnak, elszigetelődnek, majd amikor megerősödnek, akkor rajtaütnek a Nyugaton. Erről azonban senki nem akar beszélni” – vélekedik Tibor, aki szerint ezért nyitni kell a bevándorlók felé, és a „lelkükkel” is foglalkozni kell.
2015. 02. 20. (XIX/8)
