Marina néni hagyományos értelemben véve nem volt partizán. Az ő érdeme az volt, hogy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben igazi hátországot biztosított Kelet-Európa egyik leghosszabb életű ellenálló csoportjának, a Toma Arnăuţoiu vezette partizánoknak, akik fegyverrel küzdöttek a román kommunista államhatalommal szemben. A Mihály román király hadseregének egykori tisztje által vezetett tizenhat fős – közöttük négy nő – gárda 1949-ben menekült a Fogarasi-havasokba. A Nucşoara községbeli értelmiségiek – tanítók, papok – és egyszerű emberek által támogatott partizánok évekig harcoltak a román állambiztonsági szervek, a Securitate és a rendőrség alakulataival, miközben abban reménykedtek, hogy az amerikaiak előbb-utóbb felszabadítják a bolsevista uralom alatt nyögő szocialista országokat, velük együtt Romániát is. A harcukat kilenc éven keresztül folytatták a Fogarasi-havasokban bujkálva. Kitartásukban óriási szerepe volt Marina Chircának, aki ez idő alatt fegyverekkel, élelmiszerrel, ruhával, információval látta el őket – mondta lapunknak Tóth Gábor történészhallgató, újságíró, aki az ellenállás témájában kutatott a fogarasi faluban. Az asszony állandó veszély és fenyegetettség közepette támogatta az ellenállókat: a Securitate pribékjei folyamatosan a nyomában voltak, éberségük kijátszásához pedig furfangra, lélekjelenlétre és bátorságra egyaránt szükség volt. A többször kínvallatás alá vetett Marina azonban soha egyetlen szóval sem árulta el a partizánok hollétét, pedig nem egy alkalommal pénzt, sőt bukaresti lakást is ígértek neki.
A román hatóságoknak végül 1958 májusában árulás folytán sikerült felszámolni a fogarasi csoportot, amelynek tagjait kivégezték, az ellenállókat támogató mintegy száz személyt – közöttük harmincöt nőt – pedig börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítélte a törvényszék. Marina Chirca húgával együtt elrejtőzött a hatóságok elől, és öt éven keresztül egy padláson bujdosott. 1963-ban tartóztatták le, majd a bíróság tizenöt év kényszermunkára ítélte államellenes összeesküvésben való részvételért, mellékbüntetésként pedig teljes vagyonát elkobozták, és szétosztották szülőfaluja, Slatina lakosai között. Egy évvel később, a politikai foglyoknak nyújtott általános amnesztia után szabadult, és csak ekkor látta újra a még 1949-ben letartóztatott férjét és két fiát. „Tűzön és vízen kellett keresztülmennem életem során, mégis itt vagyok” – mondta az idős asszony, amikor egyetlen, megpróbáltatásait felidéző interjúját adta az Adevărul napilap munkatársának. Az asszonyt a diktatúra bukása után sem rehabilitálták, nem nagyon akartak az „új Románia” imidzsének építése közben ilyen kétértelmű ügyekkel foglalkozni. Azt ugyanis a kommunista hatalom propagandája ügyesen a köztudatba csempészte az ellenállókkal kapcsolatban, hogy a különböző antifasiszta csoportokat, akik a hegyekben tevékenykedtek, nem politikai meggyőződés vezeti, hanem anyagi érdek, így tulajdonképpen köztörvényes banditákról van szó. Marina elkobzott vagyonát soha nem szolgáltatták vissza, sőt szülőfaluja polgármesteri hivatala – amelynek hivatalos weboldala egy sort sem szentel a partizánok történetének – évekkel ezelőtt megtagadta, hogy keresztet állítsanak az antikommunista ellenállók tiszteletére. A nucşoarai hősnőknek emléket állító honlapon kívül ma jobbára csak blogokon, történelmi kiadványokban olvasni Marina emberi tartásáról, kiállásáról, de a levéltári hivatalos Securitate-anyagokat sem tartják megbízhatónak a kutatók.
Az ozsdolai betyárok szintén a kommunista propaganda révén kerültek be az erdélyi köztudatba, – mondja Ferenczi Zsolt háromszéki újságíró. Arról a néhány fiatalemberről, akik az 1950-es években a háromszéki falvakból a hegyekbe vonultak, szintén csak az utókor tudta bebizonyítani, hogy nem erdei rablók voltak, hanem meggyőződéses antikommunisták, akik komolyan gondolták a rendszer megbuktatását egy fegyveres forradalommal. Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és a kászonaltízi Jegesnek nevezett Máté György voltak egykor a híres-hírhedt ozsdolai betyárok, akik a régi betyárokra emlékeztető módon tiltakoztak a kommunista rendszer ellen. Legendás tetteik ellenére végzetük hamar beteljesedett. Dézsit 1954-ben szülőfalujában, Ozsdolán, Pusztait 1955-ben Almásréten, Jegest pedig ugyanabban az évben Kászonújfaluban lőtték agyon. Mindhárman jeltelen sírban nyugszanak, ma sem lehet tudni, hova temették őket. A kommunisták üldözték, gyilkosként, rablóként, katonaszökevényként kezelték őket, és sok környékbeli ártatlan embert meghurcoltak miattuk, de a nép körében nagy népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor és a többi legendás hírű betyár. Egy legenda szerint a mostani kézdivásárhelyi Bujdosó vendéglőben Pusztai együtt ivott az őt üldöző milicistákkal, távozása előtt a kávéscsésze alatt hagyta a „névjegyét”, amire az volt írva: „Itt járt Pusztai!” – meséli a legendás történetet a háromszéki újságíró.
2015. 02. 20. (XIX/8)
