A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona állami jelképi funkciójára épült a Szent Korona-tan, a magyar államjog fejlődésének egyik kiindulópontja. Ez a magyar alkotmányosság alapja volt az Anjou-kor végétől egészen a második világháború végéig.
A tan szerint az ország alaptörvényének és jogrendszerének végső forrása a Szent Korona, és mint jogi személy a Magyar Államnak felel meg. A történelmi hagyomány szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, I. István magyar király a Szent Korona formájában fölajánlotta Magyarországot Szűz Máriának. Ezzel elkezdődött az a történelmi folyamat, amelynek során a Magyar Királyság koronázási ékszeréből a magyar államiság jelképe lett.
A Szent Korona-tan a középkorban kialakult magyar hagyomány, mely a hatalom forrását a Szent Korona „testének” elképzelésével a király személyétől elválasztotta, és az uralkodótól függetlenítve jelenítette meg az államiság fogalmát. A Szent Korona „tagja” volt az uralkodó mellett a Magyar Királyság földje és uralkodó osztálya, ami a korai középkorban a bárókat jelentette (később a nemességet és köznemességet is). Az 1848-as jobbágyfelszabadítás nyomán már minden magyar állampolgár a „Szent Korona tagjává” vált, később pedig beleértették az ország területén élő nemzetiségeket is.
2015. 04. 03. (XIX/14)
