A rokoni, baráti kapcsolatok számát tekintve a legelőnyösebb helyzetben a tanulók és a vállalkozók vannak, akik a megkérdezetteknek csak kis részét, 6-6 százalékát tették ki, és jellemzően fővárosiak voltak, legalábbis a Tárki és az MTA TTK Társadalmi tükör című kutatásában. Általánosságban véve elmondható, hogy az egyének kapcsolatrendszerét, különösen a családon kívüli kötődéseket továbbra is erősen meghatározza az életkor, a végzettség, a jövedelmi helyzet és a lakóhely típusa egyaránt.
Azok, akik a legtöbb erős kapcsolattal rendelkeznek, átlagosan három kapcsolatról számoltak be, de az nem derült ki, hogy ezek rokoni vagy baráti kötelékek-e. Vélhetően leginkább családi kötelékekről beszélhetünk, és csak elvétve barátiakról, mivel még hazai egyetemista kutatások is – például a Debreceni Egyetem Campus kutatása – azt mutatta ki, hogy a mai huszonévesek rendkívül erősen kötődnek a családjukhoz. Még ebben, az ifjúság elitjének nevezhető rétegben is erős magányosodás, bezárkózás, gyenge társadalmi aktivitás a jellemző; a hallgatók életében csökkent a közösségi aktivitás hagyományos színtereinek jelentősége (kocsma, koncert, sport vagy kulturális szféra).
A legkülönbözőbb hazai kutatások (Tárki, MTA Szociológiai Intézet, SE Magatartástudományi Intézet) húsz év óta azt mutatják ki, hogy nagyon alacsony a magyar társadalomban a bizalom mértéke mind egymás iránt, mind a politikai intézmények iránt. A többség szerint a normaszegés a norma, mert csak így lehet érvényesülni, és nem lehet bízni senkiben. Az emberek harmadának nincs barátja, a többség jellemzően visszahúzódik a családjába, vagy pedig egyedül él – a KSH legutóbbi 2011-es népszámlálása szerint a magyar háztartások harmada egyszemélyes, és jelentősen nőtt a 40 év alatti egyedülállók száma.
A magyar társadalom eleve nem barátkozós típus, aminek Tóth Olga szerint megvannak a maga történelmi gyökerei is. Miként azt a családszociológus korábban lapunknak kifejtette, a mai napig erősen élnek a jellegzetesen paraszti társadalom hagyományai, s részben ennek köszönhető, hogy a családon kívüli kapcsolatokkal szemben erős gyanakvás él a magyarokban. A fiataloknak többnyire még akadnak barátaik, de attól fogva, hogy megházasodnak, vagy tartós kapcsolatuk, netán gyermekeik lesznek, onnantól a családon kívüli kapcsolatrendszerük elhal, és a felek elkezdik erősen fogni egymást. Nem mellesleg a környezetük is rossz szemmel nézi, hogy ha már családjuk van, akkor minek járnak el máshova, miért nem ülnek otthon. Kimutatható, hogy 30 éves kor felé közeledve a barátok száma radikálisan csökken, s a szociológus szerint a magyar embereknek mindig is kevesebb barátjuk volt, mint nyugati kortársaiknak.
Tóth Olga több tanulmányban is rávilágított arra, hogy annak a fajta erős családközpontúságnak, ami rajtunk kívül például Dél-Olaszországban is jellemző, alapvető jellegzetessége, hogy az emberek a családjukon kívül nem bíznak senkiben, ezért rendkívüli módon ragaszkodnak a rokonaikhoz. Nincsenek barátaik, nem érdekli őket a politika, nem hisznek abban, hogy befolyásolhatnák a körülményeiket. Ez a fajta családcentrikusság, amit a szakemberek familizmusnak neveztek el, társadalmi szinten egy erős atomizáltságot és individuális értékrendet eredményez.
Tóth szerint a familizmus társadalmi szinten általában ott erősödik fel, ahol gyenge a civil társadalom, s ahol az állami központosításnak régi hagyományai vannak.
A leggyakrabban hivatkozott példák Dél-Olaszországon kívül Kína és a posztkommunista országok. Utóbbiakban, így hazánkban is a 20. századi diktatúrák jellegzetessége volt a társadalmi aktivitás korlátozása, az emberek családba való visszahúzódása, amit a hatalom nyíltan vagy burkoltan támogatott, többek között amiatt is, mert a családos emberek mindig is megfélemlíthetőbbek és kontrollálhatóbbak voltak, mint az egyedülállók. Ezt az egyént a társadalomtól elszeparáló, és a családba visszaszorító szemléletmódot hívják familizmusnak.
A szociológus szerint a rendszerváltozást, majd az ezredfordulót követően a vagyoni különbségek és a politikai nézeteltérések fölerősödése a meglévő baráti, sőt családi kapcsolatokat is erősen kikezdte, az új kapcsolatok kialakítását pedig rendkívüli módon behatárolta. A kóros bizalmatlanság légkörében eleve nem jellemzőek a családon kívüli, szerteágazó jó ismeretségek, amiknek viszont igen jótékony hatása lenne mind az egyének, mind a családok életére – figyelmeztetett Tóth Olga.
A magyar társadalom egészére egy nagyfokú zárkózottság és bizalmatlanság jellemző, s ha tapasztalható is ezen belül némi különbözőség, az meglehetősen determináltnak tűnik. A Tárki és az MTA TTK fentebb idézett kutatása megerősítette, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek továbbörökítésében meghatározó szerepe van az apa iskolai végzettségének. Leginkább ezen múlik ugyanis a megkérdezettek végzettsége, jövedelme, kapcsolati hálója, társadalmi és munkaerőpiaci beilleszkedése.
A felsőfokú végzettségűek legnagyobb arányban fővárosi vagy nagyvárosi értelmiségi család leszármazottai. A diplomások az átlagosnál kiterjedtebb kapcsolatrendszerrel és magasabb jövedelemmel (átlag 190 ezer forint) rendelkeznek, ami kétszer akkora, mint az általános iskolai végzettségűeké, és közel 40 százalékkal több, mint az érettségizetteké.
A kapcsolathiány leginkább a munkanélkülieket, valamint a – jellegzetesen falun, illetve kisvárosban élő – közmunkásokat sújtja. Társadalmi elszigeteltségük a kutatók szerint jól tükrözi a közfoglalkoztatás zsákutcás és hűbéries jellegét, az alacsony kitörési esélyeket. A vidék – különösen az észak-magyarországi, észak-alföldi és a dél-dunántúli, tehát romák által sűrűbben lakott régiók – lecsúszásával, elszegényedésével egyre jobban meggyengül a kistelepüléseken a közösségi szolidaritás, ami korábban helyettesíteni tudta a nagyvárosiak számára sokkal könnyebben elérhető szociális ellátásokat.
A szubjektív társadalmi kirekesztettség vizsgálata alapján a lakosság tizede érzi magát kifejezetten kitaszítottnak, majdnem ötöde (18 százalék) elveszettnek és közel nyolcada (13 százalék) értéktelennek. A megkérdezetteket zavarta a méltánylás, elismerés hiánya, hogy környezetük nem értékeli azt, amit csinálnak, illetve nem érzik magukat a társadalom fontos tagjának. A kirekesztettség érzése legerősebben az alacsony iskolai végzettségűeket, az 50 év felettieket, a munkanélkülieket és a közmunkásokat, valamint a kistelepülésen élőket sújtja.
USA: család helyett internet
2015. 10. 09. (XIX/41)
