„A laptopom pótolhatatlan számomra, tulajdonképpen olyan, mint egy agyprotézis” – írja Annalee Newitz sci-fi írónő, aki A laptopom című írásában fejti ki, hogy ő nem csupán egy eszközként tekint a számítógépekre. „Mikor egyedül vagyok egy sötét szobában, azon kapom magam, hogy hiányzik az ujjaimnak a billentyűzet érintése” – vallja be. Úgy érzi, hogy az együtt töltött idő miatt már nem csupán a laptop tartozik hozzá, hanem ő maga is a laptophoz. Elmondása szerint tizenéves korában alakult ki benne ez az érzelmi vonzódás a gépek iránt, amikor középiskolás barátaival éjszakákat töltöttek az egyik népszerű online chatfórumon, a WizNeten. Kedvenc chattelő partnere egy Gonif kódnevű fiú volt, aki tudásával lenyűgözte Newitz-ot, aki mindent meg tudott beszélni lelki társával. Ám románcuk nem a hagyományos úton haladt, ugyanis Newitz romantikus érzelmei nem magára a fiúra, hanem az őt megtestesítő számítógépre koncentrálódtak, megalapozva ezzel az írónő későbbi vonzódását a számítógépek és a science fiction felé. Ahogy írja, nincs egyedül ezzel a vonzalommal, emberek százezrei számolnak be erről a sci-fi közösség különböző portáljain. John Ratey, a Harvard pszichiátria professzora szerint tudományosan bizonyított jelenség, hogy az emberek hajlamosak tárgyakhoz bizonyos érzelmeket párosítani. De mi az oka, hogy ilyen sokan éreznek erős érzelmeket egy bizonyos tárgy, a számítógépek és elektronikai eszközök irányában?
Sherry Turkle szociológus szerint a válasz a magányban rejlik. A professzorasszony kutatásai során ellátogatott egy időseket gondozó intézménybe, ahol emberek helyett robotokkal igyekeztek azt az érzetet kelteni az idősekben, mintha megértenék őket. Turkle tanúja volt egy jelenetnek, amikor egy hölgy, aki korábban elvesztette a gyermekét, egy baba kinézetű robottal társalgott, ami követte a tekintetét a beszélgetés közben, annak a látszatát keltve, mintha értené őt, s ez megnyugtatta a hölgyet. Turkle szerint a robot nagyszerű műsort adott, viszont elszomorítónak találta a tényt, hogy emberi lények arra szorulnak, hogy gépektől kapjanak empátiát, hiszen ezek soha nem tapasztalják meg az emberi életet és nem szembesülnek a halállal.
Bár nem ennyire egyértelmű módon, de az okoseszközeink szintén ezt teszik velünk: pótolják az olyan lelki hiányosságokat, amit az emberi kapcsolatok már nem adnak meg az embereknek. A digitális kultúra egyik híres jelmondata úgy hangzik, hogy „megosztok, tehát vagyok”. A közösségi média térhódítása pontosan azt bizonyítja, hogy az emberek a való életben már nem hallgatják meg egymást, nem akarják egymást megismerni, viszont a közösségi portálok és blog felületek segítségével mégis elérhetnek sokakat, így abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy nincsenek egyedül.
2015. 11. 13. (XIX/46)
