A globalizálódó 21. század kulturális trendjei a kötelező tantervek dacára – ha nem is tudatosan – egyre inkább homályba burkolják a magyar irodalomtörténet egyik legrangosabb szövegét, a Szigeti veszedelmet, és szerzőjét, Zrínyi Miklóst. Lehet arról vitatkozni, hogy a 15 éves diákok számára mennyire értelmezhető, illetve élvezhető a monumentális barokk szöveg, mit kezdhet egy tinédzserkorú olvasó az eposszal, taszítják-e a mű véres csatajelenetei, el tud-e igazodni a 17. században élt szerző kulturális kódjainak labirintusában, és közel háromszáz év távlatából értelmezhető-e egyáltalán a szöveg. Arról viszont nem szabad megfeledkezni, hogy értő olvasóvá csak az válik, aki megbirkózik a szöveg kihívásaival.
A Szigeti veszedelem ilyen kihívást jelent.
Zrínyi horvát–magyar családból származott. Korán árvaságra jutott. Tanítója és egyik gyámja Pázmány Péter jezsuita szerzetes lett. Neki, illetve itáliai tanulmányainak köszönhette mindazt a sokrétű tudásanyagot, műveltséget és spirituális érzékenységet, amelyet élete fő művében, a Szigeti veszedelemben is megörökített 1647–48-ban, saját elmondása szerint „egyetlen tél alatt”. A jezsuita oktatásban kiemelkedő szerepet töltött be a retorika és a verstan. Egyfajta kreatív írást is tanítottak a jezsuita atyák növendékeiknek, nemegyszer rendeztek előadásokat különböző bibliai tárgyú darabokból. Ebben a közegben edzette tehát a fiatal Zrínyi legendás „pennáját”.
2015. 12. 18. (XIX/51)
