Egy Bátaszék melletti faluból származom, egyszerű családból. Nem volt szélsőséges a gyerekkorom, úgymond egészségesen zsivány parasztgyerek voltam. A szüleim mindent igyekeztek megadni nekünk, de amikor iskolásként bekerültem a városba, láttam, hogy vannak emberek, akik jobban élnek nálunk – én pedig egyre inkább vágyakoztam erre a jobb életre. Ráadásul ahhoz, hogy a lányok elfogadjanak egy falusi fiút, valamit villantani kellett. Ehhez pedig pénzre volt szükségem, úgyhogy csináltam kisebb stikliket – bár ezek inkább a diákcsíny kategóriába tartoztak.
Miután 1990-ben megszereztem a lakatos szakmát, elkerültem katonának. Jól bírtam, mindig is vonzott a nagyobb közösség, szerettem a középpontban lenni, a többiek mindig hallgattak rám. Még az is felmerült, hogy továbbszolgálóként a seregben maradok, de aztán ápolóként helyezkedtem el a szekszárdi kórházban. A segítőkészség is mindig bennem volt, szerettem megnevettetni a betegeket, mondtam nekik, hogy „fog még maga táncolni”, sőt volt, akit táncba is vittem. Máskor meg reggel hatkor elkiáltottam magam a kórteremben, hogy „mi van itt, miért fekszenek maguk?!” Nagy nevetés lett a vége. Szerettek az emberek, valahogy reménységet tudtam nekik adni.
Közben viszont a természetemnek volt egy rossz oldala is: sehol nem tudtam huzamosabb ideig megmaradni, ha eltelt egy kis idő, már mindenem viszketett, hogy tovább kellene állni, képtelen voltam kitartóan dolgozni és felelősséget vállalni. Ráadásul a nővérszállón laktam, miközben a legnagyobb gyengém a nőkhöz való viszony volt. Mindig szerettem volna családot, de soha nem tudtam hűséges maradni: hiába akartam a jót, a rossz felülkerekedett bennem.
2016. 02. 12. (XX/06)
