A Dohuk városa mellett álló jazidi menekülttábor már nagyobb, mint a kisváros, amiről a nevét kapta. Több mint harminchétezer menekült él benne, főleg jazidi kurdok, akik még 2014-ben menekültek el az Iszlám Állam elől a Szindzsárhegységből.
Verőfényes tavaszi napsütésben állnak a fehér ENSZ-sátrak, amed-dig a szem ellát, amikor kiszállunk a kocsiból, és lövünk néhány fényképet. Nem tudunk sokáig időzni, várnak a kommunista gerillák a hegyekben, hogy átvigyenek magukkal Szíriába. Megyünk tovább. Platós terepjárók hosszú sora jön velünk szembe, ahogyan közeledünk az utolsó ellenőrzőponthoz a Szindzsár előtt. Éjjel-nappal menekülnek az emberek Szíriából: kurdok, arabok vegyesen.
Az utolsó ellenőrzőpont tulajdonképpen egy rozsdás acéllemezekből álló, kétirányú kapu. Fegyveres, golyóálló mellényes férfiak ellenőrzik a forgalmat. A kalasnyikovjuk csövével megkocogtatják az autók ablakát, így kérik el az ember papírjait. A gondjaink akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy nincs erbíli engedélyünk, hogy a Szindzsárba utazhassunk. Hiába kaptunk meg minden engedélyt Szulimáníjában, ez nem bizonyul elégségesnek. Visszafordítják az autónkat, hogy szerezzünk engedélyeket a „pesmerga minisztériumban”, Erbílben. A katonák a kocsira fogják a fegyvereiket, amíg kellő távolságba nem érünk.
2016. 03. 18. (XX/11)
