A tavaszi napsütés kissé bágyadt még, de már messze űzte a felhőket, feledtetve a kemény tél utolsó emlékét is. A távoli hegyoldal zöldjét mint apró bárányfelhők petyegtetik a birkanyájak. A kép szinte idilli, csak a kutyák csaholásának foszlányai törik meg a hangulatot.
A Székelykő nem magas, de nem könnyen adja meg magát annak, aki meg akarja mászni. A hegy lábánál váltakozó sávokban hol rövid kalászú búzát termesztenek, hol pedig kukoricát vagy pityókát. Ahogy egyre feljebb halad az ember, mögötte kitágul a tér, lejjebb a templomtorony, majd a falu háztetői vöröslenek, a zajok már megszűntek, csak hangfoszlányokat sodor a szél felfelé.
Egy magasabb sziklára felállva végre megpillantom a nyájat, zárt alakzatban állnak egy vadkörtefa alatt, pihenőre verődve össze, hiszen dél van. Pihen a pásztor is, de csak úgy félszemre, a botja végére görbülve, jellegzetes nemezkalapja alól ki-kilesve. A vidék szinte kihalt ilyenkor, a mezei munkából délben visszatérnek a faluba, a hegyen nincs más, csak a pásztor meg a nyáj, na meg a kutyák. Azok viszont nem alszanak, morognak, acsarognak, érzik az idegen ember jöttét. Köveket veszek fel, biztos, ami biztos, olcsón nem adom magam. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő percek után a juhász rám kiált tört magyarsággal: „Hé, uram! Jöjjön közelebb, ettek már a kutyák ma” – majd egy szigorú fejmozdulattal csendre inti az ebeket. Illie Jancu, mutatkozik be, és kezet nyújt. Miközben hellyel kínál, lopva szemügyre veszem. Magas, szikár, mosolygós szemű ember, de a tartásán látszik, büszke oltyán legény. Szó szót követ, bemutatkozom, elmondom jövetelem célját, aztán hallgatunk egy sort. Végül félig románul, félig magyarul kérdezem, miért választotta ezt a munkát. Azt mondja, neki nincs munkája, csak élete, és már gyermekkorában ez az életforma tetszett meg neki, szeret így szabadon élni. Az apja, sőt a szépapja is a hegyekben őrizte a nyájat, a maguk urai voltak, sok száz birkát terelgettek minden évben. Ahogy lábra állt, ő is rögtön a birkákat kergette, majd ahogyan cseperedett, az iskola helyett is a nyáj mellé járt inkább. Sokféle fenevaddal összefutott már a hegyekben, farkas, kóbor kutya, néha medve is kerülgette, de azt mondja, legtöbbet az emberek ártottak neki meg a birkáinak. A legnagyobb segítséget pedig a kutyái nyújtják a számára, amelyeket maga nevelt fel – nem is fogadnak szót azok senkinek, csak neki. A tavaly őszön még a medvének is nekifordultak, pedig nem lopni járt a koma, csak a hegyoldalban keresgélt ennivaló után. A jó kutya nem gondol a szándékkal, védi a nyájat akár az élete árán is, ezért nekiugrottak a medvének, amiért azonban komoly árat fizettek. Az egyik azóta is három lábon kullog, de teszi a dolgát rendületlenül.
2016. 03. 18. (XX/11)
