Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen rendezett Iszlám 100 nevű tudományos konferencián Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója megjegyezte: bár a magyar nemzeti identitás évszázadokon át a muszlimok elleni harcra épült, a 19. századi magyarság újra teljes lélekkel fordult kelet felé, keresvén nemzeti gyökereit. A menekülő ’48-asok befogadása volt az a konkrét történelmi esemény, ami az emberek szemében szimpatikussá tette az Oszmán Birodalmat, és ezzel együtt a tágabb értelemben vett iszlám világot, majd pedig az első világháború katonai szempontból is egy táborba sodorta a korábbi ellenségeket.
Hamza Gábor jogtudós, az ELTE egyetemi tanára pedig kiemelte, hogy az 1916-os jogi elismerés azért is egyedülálló, mert azelőtt született meg, hogy azt bármilyen muszlim közösség igényelte volna. Bár nem is igényelhették volna, hiszen akkor még nem is szerveződött meg semmilyen muszlim közösség Magyarországon, ahol az 1910-es népszámláláson még csak 757 ember vallotta magát muszlimnak. A muszlimok amúgy már az 1895. évi törvény szerint is szabadon gyakorolhatták vallásukat, feltéve, hogy nem ütköznek azzal törvényekbe. Az 1916-os törvény annyiban volt más, hogy jogi személy formájában való társulást is engedélyezett a muszlimoknak.
Déri Balázs, az ELTE tanszékvezető tanára egyenesen úgy fogalmazott, hogy a mindenkori kormánypárt álma, hogy olyan játszi könnyedséggel vigyenek keresztül egy törvényjavaslatot, mint ahogy az a Jankovich Béla kultuszminiszter nevével fémjelzett javaslattal történt. Hozzátette: a baptisták után másodikként az iszlám vallást nyilvánították elismertté abban a korszakban. Ám amíg az előbbi esetben egy szigorú eljárás, ellenőrzés keretében egyetlen felekezet kapta meg a törvényi elismerést, addig az utóbbi esetben az egész vallás – irányzatra, hitelveikre való tekintet nélkül.
2016. 04. 15. (XX/15)
