Amikor Izrael nemzeti királyságát a Római Birodalom megsemmisítette, a zsidóság diaszpóralétre kényszerült. A történelmi tapasztalat szerint az ilyen sorsra jutott népek zöme előbb-utóbb feloldódik a környező népek tengerében. Az Ószövetség azonban számos példát és konkrét útmutatásokat tartalmaz arról, hogy hogyan kell helyesen viszonyulni a befogadó nemzethez. A Biblia szerint egy nép túlélésének egyik legfontosabb záloga a befogadó ország vezetéséhez való lojalitás. Ennek az alapelvnek a következetes betartásával a zsidóság a 2000 éven át tartó száműzetésben is sikerrel őrizte szellemi és – részben – egzisztenciális szuverenitását. A diaszpóralét évezredeiben a zsidók minden befogadó országban arra törekedtek, hogy a társadalom számára értékteremtő és államstabilizáló erővé váljanak. Az ószövetségi útmutatásba vetett meggyőződés mellett a józan érdek és az asszimilációs szándék is közrejátszott abban, hogy a zsidók többnyire kifejezetten támogatták az őket befogadó nemzetek politikáját. Mindezek ellenére szellemi elkülönülésük gyakran a sztereotípiákba rögzült gyanút vonta maga után: a hűtlen, ravasz, másikat önnön érdekeiért „hátba szúró”, „nyerészkedő”, „összeesküvést szító”, „hataloméhes” zsidóról alkotott, jól ismert antiszemita képet.
Birodalom a prés alatt
A 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchiában kedvező helyzetben volt a zsidóság: a Ferenc József alatti békeidőkben gyors ütemben magyarosodhattak, kulturális és gazdasági téren pedig egyre nagyobb befolyást szereztek. Mivel érdekeltek voltak a kiterjedt piaci kapcsolatok fenntartásában, valamint joggal tartottak a pánszláv propagandától (Oroszországban ekkor kiterjedt pogromok vannak!), az állam lojális alattvalóiként tartották számon őket. A hazai zsidóság fénykora volt ez, aminek a Nagy Háború vetett véget. Ekkor a közéletben drámai antiszemita fordulat történt, ami a magyar zsidóság életének egyik legnagyobb törése volt.
2016. 05. 20. (XX/20)
