Alig múlt 10 éves, amikor véget ért a második világháború, majd jött a kommunista hatalomátvétel. Gyerekként mit érzékelt mindebből, milyen volt az élet akkoriban?
– Édesapám még a háború előtt alapított egy cipőgyárat Szegeden, így a családunk viszonylagos jólétben élt. Az új rendszerben azonban osztályidegenek lettünk, a gyárat elvették tőlünk. Apukának sok munkása volt, nagyon szerették, de nem mindenki. Vereska elvtárs, aki a helyi pártbizottság tagja lett, mindenáron ki akart lakoltatni bennünket, de az iparkamara ülésén az egyik befolyásos tag megkérdezte tőle: „Mondja csak Vereska, hány évig dolgozott maga a Hódynál?” „A kezdetektől, tíz éven keresztül” – jött a válasz. „Akkor csak nem lehetett olyan rossz főnök, igaz?” – igyekezett pártfogónk megvédeni apukát.
Végül is lekerültünk a kilakoltatási listáról, de így is nagyon nehéz helyzetben voltunk. A szüleim viszont mindent megtettek, hogy mi ebből semmit ne érezzünk. Akkor hárman voltunk fiútestvérek – később született még egy öcsénk és egy húgunk –, és nagyon boldog gyerekkorunk volt, mindig volt mibe felöltözni és volt étel az asztalon. Igaz, ehhez a sportolóknak járó kalóriacsomagokra is szükség volt. Ez is közrejátszott abban, hogy három sportágban is szerepeltünk a bátyámmal: kézilabda, röplabda és kosárlabda – ez összesen hat csomagot jelentett.
2016. 05. 27. (XX/21)
