A 60-as évek óta a levegőben lóg egy kínos történelmi kérdés: miért hagyták a második világháború idején a szövetségesek, hogy a német halálgyárak zavartalanul és hatékonyan likvidálják a zsidókat? A kutatások abba az irányba mutatnak, hogy különös felelősség terheli a politikai döntéshozókat. A történész szakma évtizedek óta keresi a válaszokat, de a felelősségről szóló viták ellenére egy dologban konszenzus van: a bombázás sikerrel megvalósítható lett volna.
A szövetségesek már 1941 óta rendelkeztek többé-kevésbé pontos információkkal az auschwitzi koncentrációs tábor méreteiről, és a következő években arról is egyre biztosabb tudásuk lesz, hogy mi folyik a lágerben. Dov Weissmandel szlovák rabbi 1944 tavaszán azt javasolta a Zsidó Ügynökséget vezető David Ben Gurionnak, hogy kezdeményezzék a tábor bombázását. A kérés ekkor még elutasításra talált, mert féltek a zsidó áldozatok várhatóan nagy számától. Azonban 1944 nyarán gyökeresen változott Ben Gurion álláspontja, mivel megkérdőjelezhetetlen információk szóltak a foglyok ipari módszerekkel történő megsemmisítéséről.
Az amerikai kormányzati struktúrán belül az európai zsidósággal kapcsolatos ügyek a Háborús Menekültügyi Bizottsághoz (War Refugee Board, WRB) tartoztak, ami megkésve, csak 1944 januárjában állt fel. A késedelem önmagában jelezte, hogy 1943 végéig az Egyesült Államok meglepően kevéssé figyelt fel az Európában zajló szisztematikus tömeggyilkosságra. Josiah DuBois, a pénzügyminisztérium egyik ügyvédje egyenesen így fogalmazott az elnökhöz intézett kiadványában: „…a Külügyminisztérium bűnös, nem csupán a halogatás és szándékos mulasztás tekintetében, de abban is, hogy szándékosan próbálták akadályozni a fellépést, hogy megmentsék a zsidókat.” Végül Henry Morgenthau pénzügyminiszter erőteljes és személyes ráhatására volt szükség a bizottság megalapításához. A WRB azonban ezek után sem rendelkezett kellő érdekérvényesítési potenciállal. Számos kérelmét, mely katonai eszközök bevetését szorgalmazta az üldözöttek érdekében, a Hadügyminisztérium nemes egyszerűséggel és nagyon határozottan lesöpörte az asztalról. A visszautasítás legfőbb érve az volt, hogy „komoly erőforrásokat vonna el a harci műveletektől, helyette a háború gyors megnyerésére kell koncentrálni, ez a segítség leghatékonyabb módja”.
2016. 06. 10. (XX/23)
