Sighet – ahogy az 1928-ban született Eliezer Wiesel később írta a szülőhelyéről, Máramarosszigetről – előbb az Osztrák–Magyar Monarchia részeként magyarnak számított, majd Romániához csatolták, később 1940-ben ismét Magyarországhoz kerül. A Wiesel család vesztére. Pedig a szülők nagyon szerették Magyarországot és a magyar kultúrát, a magyar irodalmat; Petőfit, Adyt olvastak, és a jiddis mellett magyarul is beszéltek otthon – Elie románul és németül a környezet miatt, héberül pedig apja unszolására tanult meg. Túl messze voltak azonban Magyarországtól ahhoz, hogy felfogják, mit jelent 1944-ben Sztójay, a korábbi berlini nagykövet miniszterelnöki kinevezése a németek bevonulását követően, és mit ért Horthy kormányzó azon, hogy szabad kezet ad neki a zsidókérdésben. Amikor a helyi zsinagógába hívták a zsidókat Máramarosszigeten, magukkal vitték magyar irataikat, azt gondolván, hogy most már biztonságban lesznek az őket fogadó magyar hadnagy szárnyai alatt. A magyar hadnagy széles mozdulata, amivel összetépte és a szemetesbe hajította papírjaikat, a reményeiket is összetörte. „Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt” – mondta később egy beszélgetés során sorstársának és tudóstársának, a szintén magyar származású, Svédországba menekült Georg Kleinnek. Klein ezt így foglalta össze: „Együtt éltünk, egy nyelvet beszéltünk, együtt rajongtunk a magyar irodalomért; valahogy azt hittem, számítani fog nekik, hogy mi történik velünk.” Mindkettőjüket jobban megdöbbentette a magyarok közömbössége a sorsuk iránt, mint a németek kegyetlen bánásmódja.
Ha lehet, még inkább váratlanul érte őket az, ami Auschwitzban a vonatról leszállva fogadta őket. „Attól a perctől az életem egyetlen hosszú éjszakává változott” – írta le a sötétség számunkra felfoghatatlan mélységét már íróként Wiesel. Az első órában elvesztette anyját és négyéves kishúgát, akiket a vonatról egyenesen a gázkamrába küldtek. Ő édesapjával maradt, akit szinte végig támogatott, pedig a tábori életben farkastörvények uralkodtak. Végighajtották őket több táboron: Buna, Gleiwitz, Buchenwald – ahol végül, mindössze egy hónappal a táborok felszabadítása előtt, az apja a sok nélkülözés és betegség miatt meghalt. „Azt hiszem, nagyobb örömöt tudtam okozni neki ez alatt az év alatt, mint egész gyermekkoromban” – mondta erről az időszakról. A legnagyobb fájdalmat mégsem az elveszítése okozta Elie számára, hanem az az emlék, hogy a veréstől való félelmében utoljára nem sietett beteg és gyenge édesapja segítségére, amikor őt hívta.
Apjának és nagyapjának köszönhetően az első tizenöt évét kitöltötte az Istennel való foglalkozás, a Tóra, a Biblia, a Talmud. Mégis, még apja tragikus elvesztése után is úgy fogalmaz a Mindenhatóval kapcsolatban: „Soha nem került sor köztem és Isten között válásra. Épp ezért vannak vele problémáim!” Talán nem véletlen, hogy ő kezdte el használni a holokauszt kifejezést, ami a héber égő áldozat szó görög fordítása. Igaz, egy idő után már ezt sem érezte teljesen megfelelőnek. „Erre nincs szó” – mondta végül.
2016. 07. 08. (XX/27)
