hetilap

Konsztantyinovkánál szálltam le a vonatról. Dél volt. A levegő remegett a beton felett a nyári hőségben. A pályaudvar kijáratánál egy fiatal, terepszínű ruhás nő várt, egy kétméteres férfi társaságában.
„Kátya” – mutatkozott be, és megrázta a kezemet. „Mehetünk?”
„Igen.”
Egy mentőautóhoz vezettek. A kétméteres ukrán, akiről később derült ki, hogy Anatolíjnak hívják, bedobálta a táskáimat hátulra, majd beült a sofőr-ülésre. Mindketten az ASAP nevű önkéntes mentőszolgálatnak dolgoztak. Az a munkájuk, hogy közvetlenül a frontról vigyék vissza a katonákat az ukrán kézen lévő városok kórházaiba, miután a harctéri mentősök stabilizálták őket.
„Vegye fel a mellényét és a sisakját” – mondta Kátya. Bár papíron nem mehetnének be a konkrét műveleti területre, folyamatosan bejárnak. Az ukrán hadsereg harctéri mentőseinek nincs elég üzemanyaguk, felszerelésük. Rá vannak szorulva a civil szervezetre, amely adományokból tartja fenn magát. Legalább benzinük van.
Felcsatoltam a kék kevlársisakomat, felvettem a golyóálló mellényt, és beültem a sofőr mellé.
„Frank Sinatra, da?” – kérdezte Anatolíj.
„Da” – mondtam.
A CD-lejátszóból felcsendült Frank Sinatra Fly Me to the Moon című dala. Anatolíj gázt adott.
Amikor kiértünk a városból, bekapcsolta a szirénát, és felgyorsított százhúszra. A mentő erősen rázkódott a kátyúkon, ahogyan repesztettünk Avgyievka kisvárosa felé, ahol jelenleg a front húzódik.
A kisváros Donyeck külvárosának tekinthető, itt vannak a nehézipart kiszolgáló üzemek. Stratégiailag létfontosságú pont mind az ukránok, mind a szakadárok számára.
Bár a hírekbe nem igazán került bele,  dacára a 2015-ös minszki tűzszünetnek, amelyet mind az ukránok, mind
az oroszok proxyjának számító szakadárok aláírtak, minden nap meghal körülbelül négy ember a nem létező harcokban.
Egy órán keresztül téptünk a gránátbecsapódásokkal luggatott betonutakon, csak akkor lassítottunk le, amikor ellenőrzőpont állta az utunkat. A lukakban kuksoló ukrán katonák legyintettek, és már nyitották is a sorompókat. Avgyievkához délután háromra érkeztünk meg. Az utolsó ellenőrzőpont a konkrét műveleti terület előtt egy „L” alakú panelegyüttes.
A mentő szirénájának a fénye és hangja visszaverődött a panelházak falairól. A házak front felé mutató oldala szét volt lőve, az ablakok vakon bámultak a harcállások felé, gránátok becsapódásának kétméteres lyukai fedtek fel néhai nappalikat, vizesblokkokat.
„Itt lesz a szállása éjjelre” – mondta Kátya. Anatolíj kidobálta a táskáimat a mentőből, és ugyanazzal a svunggal indultak vissza a Horlivkánál található rögtönzött mentőállomásuk felé.
„Anatolíj azt kérdezi, hogy tud-e vezetni” – mondta Kátya búcsúzóul.
„Igen?”
„Maradhatna sofőrnek. Kevés van belőlük.”
„Gondolkodom rajta.”
Ezzel búcsúztunk. A magam részéről egészen biztos voltam abban, hogy nem maradok sofőrnek. Láttam a lövésnyomokat az autókon. A szakadárokat nem különösebben érdekli, hogy akire lőnek, mentős vagy civil. Csak az számít, hogy a rossz oldalon áll. Sok önkéntes mentős halt meg így. Újság­­-íróként szerencsére csak látogató vagyok ebben a pokolban.
Lassan egy éve parázslik a konfliktus Kelet-Ukrajnában, amihez csak egy politikai döntés kell, hogy újra lángra kapjon. Nagyon arrafelé mutat minden, hogy az oroszok hamarosan döntésre fognak jutni.
Augusztus 10-én például az orosz szolgálatok (FSZB) közölték, hogy több ukrán terrorakciót hiúsítottak meg a Krím félszigeten. Állítólag negyven kilónyi TNT-vel felszerelkezett kommandósokat fogtak el. Bár a közösségi médiában azonnal megjelentek a különböző videók, Oroszország a mai napig nem állt elő semmilyen bizonyítékkal a történtekről.
Az ukrán kormány tagadta a vádakat, úgy nyilatkoztak, hogy Putyin „casus belli”-t keres, amivel befejezheti Ukrajna szétdarabolását.
Az incidens ahhoz mindenesetre elég volt, hogy Putyin lemondja az eredetileg elfogadott hangcsoui tárgyalásokon való részvételét, melynek célja – többek között – a kelet-ukrajnai helyzet békés rendezése lett volna. Így viszont ezt a konfliktust nem lehet rendezni fegyverek nélkül. Nagyon úgy tűnik, hogy Oroszországnak nem is ez a célja. Az ukrán média jelentős csapatmozgásról számolt be a Krím félszigeten. Érkeznek a tankok, ágyúk a szakadárok által ellenőrzött területekre, az orosz hadsereg pedig teljes harci készültségben volt egészen augusztus 31-ig. Azt, hogy mi lesz, senki sem tudja.
„Isten hozta a fronton” – mondta egy golyóálló mellényes, vigyorgó huszonéves kölyök. Iván Grabárnak hívják, a Kijev Polban szolgál tizedesként, annak az ezrednek a tagjaként, mely Avgyievkát védi.
„Jöjjön, megmutatom a szállását.”
Törmelékkel borított lépcsőkön megyünk felfelé. Az önkéntes mentőknek is van itt egy irodája, itt szállnak meg a katonák is. A frontvonal felé mutató ablakok elé földdel megtöltött lőszeresládákat vagy homokzsákokat helyeztek. Egy ilyen szobában fogok aludni, emeletes ágyon. Felettem a tizedes alszik,
mellettem egy golyószórós kiskatona.
A fegyvereik biztosítva állnak a fal
mellett.
„Tegye le a holmiját, hozza a fényképezőgépét, indulunk” – mondta a tizedes, majd mosolyogva hozzátette: „Tudja, hogyha meghal, az nem a mi felelősségünk.”
„Tudom.”
A ház előtti ellenőrzőpontnál már egy húszfős egység gyülekezik. Ellenőrzik a fegyvereiket, igazgatják egymás golyóálló mellényeit. Végül a parancsnok, egy negyven körüli, barázdált arcú férfi kiadja a parancsot: „Davaj!”
Három terepjáróval indulunk a
harcállás felé. Én a második autóban ülök. A kocsinak mind az eleje, mind az oldalai acéllapokkal lettek megerősítve, hogy kibírják a 7.62-es lövedékeket. A kocsiban ülő katonák felhúzták a fegyvereiket, amikor elhagytuk az utolsó ellenőrzőpontot.
„Esni fog?” – kérdeztem. Dörgött
az ég.
„Nem. Ágyúznak” – felelte a tizedes.
A hadállás egy hajdani parasztházból indul az erdő felé. A parasztházban ücsörögnek a szolgálatot éppen leadó katonák. Félpucéran, mert dögletes meleg van.
Ásott ösvény vezetett a lövészár­-kokhoz.
Futnom kellett, behúzott nyakkal a 14 kilós golyóálló mellényben, egy pillanatra sem megállni. „Mindjárt kezdeni fogják” – súgta Drabar tizedes, miközben egymás mellett feküdtünk.
„Elmennek a nemzetközi megfigyelők, és elkezdik. Most menjünk vissza, amíg nem lőnek.”
Visszakúsztunk a parasztházhoz. Alig tíz perc telt el, és felüvöltöttek a fegyverek. Gránátvetők, golyószórók, géppisztolyok szólaltak meg mindenhol.
Le kellett rohannunk a parasztház pincéjéből kialakított óvóhelyre, mert egy pillanatra úgy tűnt, hogy a mi had­-állásunkat vették bombázás alá. Amikor elhalkultak a gránátvetők, kijöttünk a felszínre. Egy katona teát főzött, többen imádkoztak. Akikkel jöttem, visszamentek a kinti állásokba viszonozni a tüzet.
„Isten hozta a minszki békében” – mondta egy katona vigyorogva, kezében teával, túlkiabálva a fegyverropogást.
„A nemzetközi megfigyelők érkezésekor van csak csend, ezt tudják előre a szakadárok, mert előre lejelentik nekik” – világosított fel Drabar tizedes. „Egyébként egész nap ez megy. Ez a minszki béke.”
A váltással indultam visszafelé. Már sötétedett, csak a becsapódó gránátok robbanása világította meg az egyébként vaksötét utat. Egy kilométerrel odébb ágyúztak. Visszaértünk a panelházhoz, a katonák kisgatyára vetkőztek, úgy feküdtek le, ettek vagy kártyáztak a folyamatos ágyúzás zajában.
„Vegye le a golyóálló mellényét, mert nem lehet benne kényelmesen aludni” – mondta egy katona. Úgy tettem.
Feküdtem az emeletes ágy alsó szintjén, és a csupasz villanykörtét néztem a szobában. Néha megremegett az épület, ilyenkor fehér por szitált le rám a plafonról.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek