„Fölszólítom önöket, hogy a magyar zászlót ne vegyék elő, hajtsák össze és menjenek haza!” – közölte a rendőrség azzal a néhány kisebb ellenzéki csoportosulással, akik a hatalom által akkor még ellenforradalomnak bélyegzett fegyveres fölkelést akarták megünnepelni a Műszaki Egyetemnél, a Batthyányi, valamint a Bem téren és a Váci utcán. Az MDF és Fidesz korábban behirdette, hogy nagyszabású, csendes felvonulást terveznek 1988. október 23-ára, de az utolsó pillanatban visszaléptek, így a tervezett ellenzéki megmozdulás összeomlott. Az erőszaktól tartó hatóságok mégis nagy erőkkel vonultak ki és sorra igazoltatták a megemlékezőket.
Bár egy évvel később, Nagy Imre újratemetése után már nem lehetett tovább tagadni a múltat, az utolsó pártállami parlamentnek mégis sikerült egy ügyes húzással tompítani a számára kínos forradalom jelentőségét: ezen a napon kiáltották ki a köztársaságot, rögtön kettős ünnepé nyilvánítva október 23-át. A Népszabadság akkori, paranoidan túlzó cikke jól érzékelteti az MSZMP-ből MSZP-vé épp csak átalakult egykori állampárt tagjainak félelmét: „Megtorlást kilátásba helyező levelek keringenek országszerte, fenyegetésektől hangosak a közterek és a kocsmapultok, uszító jeleket, szavakat viselnek a panelházak, a liftajtók, a kerítések falai.” Az átmenet során a forradalom egykori vérbe fojtói felelősségének a kérdése elsikkadt a szabadság fölött érzett örömmámorban. A fővárosban rendőri intézkedésre nem volt szükség, jelentette be este megkönnyebbülten a BRFK sajtóügyeletese.
1990: az utolsó közös ünnep
1990-ben a hatalomra került MDF-nek szintén nem állt érdekében a felelősségre vonás, mivel a korábban említett klasszikus Antall-idézet szellemében nem akarták, hogy a békés átmenetet veszélyeztesse a perek és akták megnyitása. A Kossuth téri fáklyás nagygyűlésen a zárószónok, Fónay Jenő is csitítja a tömeget: „megbékélésről ma egyedül a túlélőknek van joguk szólni, mégis fontos, hogy senkit ne a bosszú, a leszámolás követelése vezéreljen.” A formálódóban lévő radikális jobboldallal szimpatizáló tüntetők hangos – „mocskos liberálisok!” – skandálással adtak hangot elégedetlenségüknek a megemlékezésen. Az izgalmakról azonban végül nem az ünnep, hanem a két nappal később kitörő taxisblokád gondoskodott.
A rendszerváltás utáni évfordulókon rendre feltűnő bőrfejűek ’91-ben még csak a rádió előtt követelőztek, ’92-ben viszont már sikeresen szétskandálták az állami ünnepséget is (az incidens során többek között a Győrkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal tagjai is szerepet játszottak). Göncz Árpádba konkrétan belefojtották a szót az árpádsávos zászlókat lobogtató, náci jelvényeket is magukra aggató egyenruhások.
Miután a szocialisták nagy arányban megnyerték a választást, 1994-től kialakult a külön ünneplő ellenzék és kormány hagyománya, ugyanis a Fidesz méltatlannak érezte, hogy együtt emlékezzen a szerintük hazugsággal átmentett szégyenletes kádári örökség képviselőivel:
„Hazánk jövőjéért érzett felelősségünk sem engedi, hogy a forradalom két összeegyeztethetetlen hagyománya között hamis megbékélést teremtsünk, és a mai demokráciát a Kádár-rendszerhez hasonlóan történelmi hazugságra építsük. (...) Mi, akik 1956. október 23-ának hagyományait őrizzük szívünkben, azt üzenjük november 4-e örököseinek, hogy érjék be hamis megbékélés helyett a békés egymás mellett éléssel”– mondta Orbán Viktor az 1994-es évfordulón a Szentháromság téren.
A feldolgozatlan múlt szimbolikus képe volt, ahogy Horn Gyula – aki karhatalmistaként ’56-ban a forradalommal szemben állt – Nagy Imre lányával közösen koszorút helyez el a kivégzett miniszterelnök sírjánál. Bár Orbán négy év múlva már miniszterelnökként mondhatott ünnepi beszédet, ekkor békésebb hangot ütött meg. A baloldali Népszabadság is megdicsérte 1998-as beszédét, úgy látva: „A Fidesz vezető politikusaiban nem munkálkodik a történelmi elégtétel keresésének a kényszere”. Az első Fidesz-kormány bukása után viszont újra fókuszba kerültek a szocialisták mint „örökösök”, aminek jeleként az Országházban a parlamenti patkó fele üresen maradt a hivatalos ünnepi megemlékezésen.
2016. 10. 28. (XX/43)
