2014-ben, amikor a kurdok elsősorban azzal voltak elfoglalva, hogy megállítsák az Iszlám Állam előretörését Khanakinban, egy furcsa alakulattal találkoztam. Azokhoz a kurdokhoz képest, akik a fronton harcoltak, messze jobb fegyvereik és páncélozott járműveik voltak. Hosszasan csevegtem és teáztam a parancsnokukkal, aki arról mesélt, mennyi embert vesztettek a védekezés során. Rövid távon kiderült, hogy a vendéglátóim iráni kurdok. Ahhoz sem kellett sok ész, hogy rájöjjek, hogy az iráni forradalmi gárda áldásával harcolnak a halálszekta ellen, magyarul az iráni kormány előretolt helyőrségeként tevékenykednek a térségben.
A jelenlétük nem borzolta a kedélyeket. Köztudott volt, hogy az iraki Kurdisztánban a második legnagyobb párt, a PUK (Kurdisztáni Hazafias Unió) kiváló kapcsolatokat ápol Iránnal és Oroszországgal. Ha más miatt nem is, a földrajzi adottságok miatt. Szulejmánijjá hegyeiről jó időben átlátni Iránba, olyan közel a határ.
Önmagában már a PUK iráni beágyazódása sem javította volna a párt kapcsolatait a Maszúd Barzani kurd miniszterelnök és a Barzani-klán nevével fémjelzett kormánypárttal, a KDP-vel, de az a tény, hogy míg a PUK Irán, addig a KDP Törökország és ezáltal a NATO felé köteleződött el, már borítékolta a két nagy párt közötti konfliktust. Így is lett. Amint csökkent a külső fenyegetés, és a felkelő szunnitákat, élükön az Iszlám Állammal sikerült visszaverni a kurd autonómia területén kívülre, azonnal jegesedni kezdett a viszony a kurdok között. A kurd pártokra telepedő külföldi nyomás egy percet sem enyhült. Nyilvánvalónak tűnik, hogy mind a törökök, mind Irán a saját forgatókönyvét képzeli el a térség jövőjeként. De mik is ezek a forgatókönyvek?
2016. 11. 11. (XX/45)
