„Annak az idős néninek és bácsinak, akik itt meghaltak az utolsó házban, a szüleim pont az iszapkatasztrófa napján jöttek volna segíteni almát szedni, de nem jöttek, mert édesanyámnak megfájdult a foga. Délután már nem volt se ház, se néni, se bácsi. A nénit ott vagy fél kilométerrel odébb találták meg egy redőnybe csavarodva, úgy sodorta ki az iszap őt a házából” – mutat körbe Kolontár katasztrófa sújtotta vidékén József János, a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálatának (HISZ) helyi vezetője.
Ma idilli a táj: a sérült tározó körül zöldellő rétek és patak – a patak egyik oldalán valaha utca volt, rajta nyolc ház, ezeket elmosta a vörösiszap, most mező van a helyükön, ahova a romokat temették. Odébb egy emlékpark, a park szélén védőgát, ma ott kezdődik Kolontár. A vörösiszap-cunamira egy mementóként meghagyott istálló emlékeztet a parkban: falán embermagasságig érő vörös sáv, bent szétdúlt tárgyak. Az ár láthatóan átszakított ajtót, ablakot, úgy vonult végig az épületeken, magával sodorva minden útjába kerülő akadályt: embert, lovat, bútort, vonatsíneket, megrakott IFA teherautót. 36-40 kilométeren vonult végig az iszaptenger a növekvő hordalékkal együtt.
Hat éve annak, hogy a timföldgyár egyik tározójából egymillió köbméter lúgos anyag öntötte el Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely völgyes részeit. tíz ember meghalt, százötvenen megsebesültek, a gazdasági és természeti károkat felbecsülhetetlennek mondták.