A Cosa Nostra („a mi ügyünk” – a szerk.) az 1800-as évek közepén szerveződött Szicíliában. Ekkoriban indult meg Olaszországban az egyesülési folyamat, amelynek következtében a félszigeten átmenetileg eluralkodott a káosz. Szicíliában különösen anarchikus állapot alakult ki: az államhatalom itt olyannyira eltűnt az 1860-as évektől kezdődően, hogy a nagybirtokosok kénytelenek voltak létrehozni egy önvédelmi szervezetet, amely egyszerre volt magánhadsereg és igazságszolgáltató szervezet. A Cosa Nostra idővel annyira megerősödött, hogy már nemcsak védelmet nyújtott a szicíliaiaknak, hanem olyan gazdasági területekre is beszivárgott, mint az élelmiszeripar, a szállítmányozás, a kikötők üzemeltetése, de még a politikára is kiterjesztette befolyását. A 20. század elejére a szervezet nagyobb hatalommal és érdekérvényesítő képességgel rendelkezett Szicíliában, mint a rendőrség vagy bármely másik állami szerv. Rómából az évtizedek alatt számtalan próbálkozás indult a bűnszervezet megsemmisítésére – mérsékelt sikerrel. A szicíliaiak sokszor inkább a Cosa Nostra képviselőihez fordultak ügyes-bajos dolgaikkal, mint a hivatalos állami szervekhez. Szakértők szerint a jelenség mélyen át volt itatva a tradicionális szicíliai–olasz szembenállással, mert a sziget lakói igazán soha nem akarták elfogadni az olasz fennhatóságot. Ez a kölcsönös felsőbbrendűség még közel száz évvel később, a tengerentúlon is megmaradt az amerikai maffia életében, ahol sokáig csakis mindkét ágon szicíliai szülők gyermekei lehettek hivatalos tagok.
Az Egyesült Államok keleti partján az 1930-as években jelent meg a szicíliai maffia, miután sok gengszter az akkoriban tetőző kivándorlási hullámban látta meg az új élet lehetőségét. A szicíliai nyomorból az újvilágba menekült családoknak ugyanakkor éppúgy megvolt az igénye a védelemre és a saját igazságszolgáltatásra, mint az őshazában. Ezt használták ki a maffiózók New Yorkban, ahol emellett természetesen új üzleti lehetőségeket is felfedeztek: az illegális szerencsejáték, a prostitúció, a zsarolás és az uzsorakamat korábban soha nem látott bevételhez juttatta az immáron „amerikai Cosa Nostra” néven futó szervezetet.
A New York-i maffia intézményesülése egy Charles „Lucky” Luciano nevű nagyhatalmú gengszter nevéhez fűződik. Ő volt az, aki az 1930-as években összehívta a város öt legnagyobb maffiaklánjának vezetőjét, hogy együtt létrehozzák a Bizottságot. Az öt család (Colombo, Gambino, Bonnano, Genovese és Lucchese) aztán tartósan a New York-i szervezett bűnözés legjelentősebb egysége maradt. A Bizottság irányította évtizedeken át a teljes amerikai szervezett bűnözés jelentős részét, gyakorlatilag élet-halál ura volt: rendezte a vitás kérdéseket, gyilkosságokat rendelt el, de még úgynevezett becsületkódexet is létrehozott.
Ekkorra a Cosa Nostra már az amerikai bűnüldözési szervek figyelmének központjában állt. A hatóságok megszámlálhatatlan kudarcba fulladt akciót indítottak a családok felszámolására, és sikertelenül próbáltak rájönni arra, hogy mi különbözteti meg a szicíliaiak szervezetét a többi bűnözői csoporttól, mi az az összetartó erő, amelynek eredményeképpen a maffia akkor sem omlik össze, ha a vezetőjét rács mögé dugják. Csak később jöttek rá, hogy az olasz gengszterek legnagyobb ereje abban rejlett, hogy a maffiát minden másnál fontosabbnak tartották az életben. A család mindenekfelett-állóságát ráadásul törvényben, egy úgynevezett maffia „Tízparancsolatban” rögzítették. Persze a „család” szó ebben az értelemben nemcsak a vérségi hozzátartozókat jelentette, hanem mindazokat az embereket, akik a maffia hivatalos tagjaivá váltak. Ez a szertartásos pillanat – családtaggá válni – nemcsak szimbolikus jelentőséggel bírt, hanem a valós életben is óriási előnyöket jelentett egy gengszter számára. A maffiózók ugyanis igazi testvéreknek tartották egymást, és vezetőjükért, de egymásért is bármikor készen álltak az életüket adni. Számukra kvázi vallássá vált a maffia, amitől törvényen kívülinek, a társadalom felett állónak gondolták magukat.
Ami azonban a felsorolt erkölcsi-etikai kötelékeken túlmenően is garantálta a Cosa Nostra fennmaradását, és ellehetetlenítette a hatóságok minden próbálkozását a megsemmisítésére, az az Omerta, vagyis a hallgatás törvénye volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy maffiózó soha nem beszélhet a Cosa Nostra belső életéről, nem árulhatja el társait a rendőrségnek, még akkor sem, ha az élete forog veszélyben, vagy börtönbüntetés lebeg a feje fölött. Az Omerta megszegését a gengszterek halállal szankcionálták. Amíg ez a törvény érvényben volt az amerikai maffia világában, a hatóságok tehetetlenek voltak a bűnszervezettel szemben. Az FBI hiába fektetett dollármilliókat abba, hogy ügynökei titkos megfigyeléseken keresztül adatokat gyűjtsenek a maffia szervezeti felépítéséről és a különböző bűncselekményekről. Arra ugyanis – személyes vallomások hiányában – nem tudtak bizonyítékot szerezni, hogy ezeket a szervezeteket egy jól meghatározott hierarchiában, évszázados hagyományok alapján irányítják, tehát a kollektív bűnösség elve vonatkozik a tagjaira.
Az áttörést a bűnüldözés számára az úgynevezett RICO (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations) törvény hozta meg az 1970-es években. A jogszabályt a törvényhozók kimondottan a szervezett bűnözés elleni harc érdekében alkották, és az volt a lényege, hogy a hatóságoknak többé nem kellett bizonyítaniuk az egyes bűncselekmények elkövetését, elég volt csupán a maffiatagságot. A RICO életbe lépése után így már nem volt szükség személyes vallomások kicsikarására ahhoz, hogy a Cosa Nostra vezetőit, kapitányait és közkatonáit rács mögé dugják.
Ez volt az első komoly csapás az amerikai maffia életében, amely ugyanakkor további hanyatláshoz vezetett: a hosszas börtönbüntetéstől félve ugyanis egyre több meggyanúsított családtag kötött vádalkut az FBI-jal. Néhány évtizedes aranykorszak után nagyjából a ’80-as évekre tehető a hanyatlás kezdete, és ez egyértelműen az Omerta kiüresedéséhez, eltűnéséhez, illetve a szintén olasz származású manhattani államügyész, Rudy Guiliani megjelenéséhez köthető. A Cosa Nostra többé nem volt halhatatlan, pláne nem sebezhetetlen. Olyan legendás gengszterek kötöttek alkut a hatóságokkal, mint például a Gambino-klán hírhedt vezérének, John Gottinak az alvezére, Salvatore „Sammy” Gravano. A ’80-as évek végére mind az öt New York-i család főnöke ellen eljárás indult, többségüket pedig hosszas börtönbüntetésre ítélték.
A New York-i családokban így az ezredfordulóra egy kikényszerített generációváltás ment végbe, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A gengszterek új nemzedéke ugyanis szinte semmit nem őrzött meg a Cosa Nostra évszázados hagyományaiból: nem tisztelték vezetőiket és egymást sem, elfelejtették a becsületkódex törvényeit, és nem tartották magukat semmiféle megállapodáshoz. Belefogtak az évtizedeken át tiltott kábítószer-kereskedelembe, és a további pénzszerzés reményében immár nemcsak olasz származásúakat vettek be családtagnak, hanem afroamerikaiakat, kínaiakat, de tulajdonképpen bárkit, aki elegendő pénzt tett le a tagságért cserébe.
Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az újgenerációs maffiózók gazdasági értelemben remekül alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. A fő motivációs erő továbbra is a pénzszerzés maradt, de a vezetők rájöttek, hogy már nem a hagyományos módszerekkel, az utcán lehet igazán nagy profithoz hozzájutni, így új területek után néztek. Tőzsdei csalássorozatokat hajtottak végre, óriási részesedést szereztek a kor egyik legjövedelmezőbb üzletágában, az online szerencsejátékban, és belekóstoltak az internetes bűnözésbe is. Az új játékszabályokhoz való igazodás lehetővé tette a Cosa Nostra számára, hogy bár komoly sebeket szerezve, létszámban és befolyásban is megcsappanva, de túlélje ezt az időszakot.
Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások szintén a maffia vitorlájába fújták a szelet. Az FBI számára odáig ugyanis a két legfontosabb feladat a szervezett bűnözés megsemmisítése és a kémelhárítás volt. A globális terrorizmus megjelenésével azonban a maffia lekerült a prioritási lista éléről, helyét pedig az iszlám terrorral szembeni harc vette át. Jól jelzi ezt a változást, hogy míg a ’90-es években az FBI és a New Yorki-i rendőrség négyszáz aktív ügynökkel dolgozott a maffia hatástalanításán a városban, addig ez a szám a 9/11 után húszra redukálódott. Ez a gengszterek számára olyan ideális körülményeket teremtett, mint ami elődeiknek volt az 1920-as években.
A jelek ráadásul nem arra mutatnak, hogy ez a közeljövőben meg fog változni. Selwyn Raab, a téma egyik legnagyobb szaktekintélye egy friss interjúban azt mondta, hogy amíg az Egyesült Államokban az emberek a terrorizmustól félnek leginkább, addig a politika és a hatóságok is erre a területre fókuszálnak. Raab ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az olasz maffiának mindig is megvolt a képessége az újjászerveződésre, így a hatóságok figyelmének csökkenése további kétségekre ad okot. A Cosa Nostra felépítése úgy lett kitalálva, hogy ha a vezetőjét kiiktatják, a szervezet nem omlik össze, mint egy klasszikus bűnözői csoport esetében. A maffiában mindenki pótolható, és mindig akadnak új jelentkezők a megüresedett tisztségekre.
Raab szerint 2016-ra egyértelművé vált, hogy az amerikai maffia a fénykorához viszonyítva jelentősen meggyengült, és kiszorult a külvárosi régiókba. A legnagyobb kérdés az, hogy ebben az állapotban mekkora befolyást tud majd visszaszerezni, képes lesz-e elérni azt a hatalmi szintet, amikor ügyvédek, bírók, esküdtek és politikusok voltak a szervezet zsebében. Raab szerint a Cosa Nostra több mint száz éven át tanulta ezt az iskolát, és nem kérdés, hogy ismét megpróbálja.
2016. 12. 23. (XX/51-52)
