Eger külvárosi részein, illetve a környező kistelepüléseken elszigeteltségben élő közösségek, cigánykolóniák önszerveződését, illetve felzárkózását segíti elő a SZETA egri szervezete. „Az általunk alkalmazott módszer lényege, hogy az adott településen közösségi programokat szervezünk, melyeken keresztül megcélozzuk a helyi lakosságot, és bevonjuk az embereket ezekbe a kötetlen közösségi rendezvényekbe. Ez egy apropó, hogy az emberek eljöjjenek, egy térben legyenek, és ott elkezdjenek beszélgetni egymással bármiről” – mesél a népművelőként indult szociológus, Farkas Zsuzsa, az alapítvány egri vezetője arról, hogy miként kezdik el a munkát egy-egy kistelepülésen, ahol a közösségi élet terén mondhatni teljes nihil szokott lenni.
A programokkal párhuzamosan civil „kerekasztalokat” is szerveznek, amelyek arra fókuszálnak, hogy számba vegyék, kinek mi a problémája a faluban. „Például nincs bolt, nincs orvosi ellátás, nincs aszfaltozott úttest, rossz a közlekedés, vagy nem érdemes ültetni semmit, mert a vaddisznók megeszik – számtalan gond felmerül. S ha elég sok embert érint egy-egy probléma, akkor annak megoldását közösségi célként lehet megfogalmazni. Ilyenkor együtt végiggondoljuk, hogy ezeket a problémákat saját erőből hogyan tudják megoldani. Lényegében arról van szó, hogy rávezetjük ezeket az embereket arra, hogy közösen cselekedjenek. Magyarul, ha van valami problémájuk, kezdjenek el intézkedni, hogy ez megszűnjön. Sokszor azt várják ugyanis, hogy valaki majd kívülről fog javítani a helyzetükön, ezért nem mozdul előre semmi” – magyarázza Farkas Zsuzsa, aki a szintén népművelő férjével együtt közel harminc éve foglalkozik közösségfejlesztéssel.
Szokás mondani, hogy a szegénység szétbomlasztotta a faluközösségeket, de eddigi tapasztalataik szerint egy közösség állapota, összetartó ereje nem feltétlenül az életszínvonaltól függ, sokkal inkább attól, hogy például vannak-e irányadó személyek, akik alkalmasak lehetnek a közösség vezetésére. „Én egyébként sem találtam még olyan települést, ahol az emberek teljesen elszigetelten éltek volna egymástól. Mindenhol vannak elemi szolidaritási hálók, csak a kívülálló nem lát bele ezekbe. Elég csak azt megnézni, hogy ki kinek ad áramot. Ez egy nagyon fontos kapcsolati háló: ha kikapcsolják a villanyt, ki ad áramot, vagy ki fogadja be a másikat. Ezen a szinten rokonsági hálózatok sűrűjéről van szó, az élet nem is működne másképp: ha atomizálódva lennének, éhen halnának” – jegyzi meg a szociológus.
2016. 12. 09. (XX/49)
