1970 és 2016 között vizsgálta meg a gyermekvállalási magatartás radikális átalakulását a KSH nemrégiben megjelent elemzése. A termékenység csökkenése az egész társadalmat jellemző folyamatokkal függ össze: kisebb a szülőképes korú, azaz 15–49 éves nők létszáma, ezen belül az életkori megoszlás is idősödő. Ritkább a házas állapot, s ezzel összefüggésben csökken a gyerekszám is – a házaspárok termékenysége ugyanis hazánkban mindmáig nagyobb, mint a nem házasoké, bár a különbség egyre kisebb.
A gyerekszám megoszlása is különböző a korcsoportok szerint: a nők egyre kevesebb gyermeket vállalnak, ami részben a családalapítást halogató magatartás következménye. A halogatás jelensége a ’90-es évektől kezdődött el, a szakemberek ezt a rendszerváltás átmeneti következményének tartották, s az ezredfordulóra visszabillenést vártak, ám a halogatás jelensége és a kisebb születésszám tartóssá vált. Egyértelművé lett, hogy minél később vág bele valaki a gyermekvállalásba, annál kisebb az esélye annak, hogy a tervezett gyerekszámot (2,2) produkálja.
A 15–49 éves nők létszáma eleve közel 400 ezer fővel csökkent 1970 óta, s a visszaesés leginkább a 30 év alatti korosztályban volt tapasztalható. 2016-ig kizárólag a 35–39 éves korcsoportnak növekedett meg a létszáma, ráadásul jelentősen: az ezredforduló óta 306 ezerről 393 ezerre. A mai 35–39 évesek a ’70-es években születtek, ők a Ratkó-gyerekek, azaz az abortusztilalom idején, az ’50-es években született népes generációnak az utódai. Az övék a legutolsó nagy létszámú nemzedék, amely viszont már kevesebb gyermeket vállal, mint elődei, hiszen náluk indult el tömegméretben a ’90-es években a halogató magatartás. Az utánuk jövő generációk pedig egyre kevesebben vannak – a 15–19 évesek létszámának visszaesése a legdrámaibb. A termékenységi arányszám, vagyis az egy nőre jutó átlagos gyerekszám a kilencvenes évek második fele óta 1,3 körül ingadozik, míg a társadalom egyszerű reprodukciójához átlagosan 2,1 gyermek lenne szükséges.
2017. 01.27. (XXI/04)
