Egy kenyai kőműves ad álompasszt a nepáli tetőfedőnek. Elkerülhetetlen a gól, a bangladesi villanyszerelőnek esélye sincs, hogy kivédje a lövést. A közönség magán kívül tombol. A győztesek örömmámorban úsznak. Mosolygós férfiak vonulnak be, fehér kendővel a fejükön, hogy gratuláljanak. Ez itt a katari Al Ahli stadion, ahol az álmok tényleg valóra válnak.
De hogy pontosan milyen álmok is, arra csak akkor nyílik rálátásunk, ha egy kicsit elmélyedünk a Katar 2020 projekt statisztikai adataiban és a helyi munkajog világában. Mert lehet, hogy ez valójában csak lázálom, amit egy segédmunkás lát a 45 fokos hőségben, miközben ebédszünet helyett épp egy épülő stadion állványzatán egyensúlyozik.
Lassan hét éve már, hogy a FIFA elnöke ünnepélyesen kihúzta a papírt a fehér borítékból, amelyen az apró öbölparti állam neve szerepelt mint a 2022-es futball-világbajnokság leendő házigazdája. Sokaknak felszaladt ekkor a szemöldökük, és nem véletlenül: bár Katar egy főre eső GDP-jét tekintve a Föld leggazdagabb országa, mérete körülbelül Magyarország kilencedét teszi ki, népessége pedig 2,5 millió, amelynek mindössze 20 százaléka katari arab, nagy része afrikai vagy ázsiai vendégmunkás. Rájuk vár a feladat, hogy felépítsék a nyolc futballstadiont és a világbajnoksághoz szükséges infrastruktúrát: utak, szállodák, felhőkarcolók sokaságát, metróvonalakat és egy új repülőteret. Az ötlet nem új, hiszen Katarban a kétkezi munkát (is) már régóta bevándorlók végzik. Azonban csak a Katar 2022 építkezésekre toborzott hatalmas embertömeg megjelenésével került reflektorfénybe, hogy ezek a dolgozók nem mások, mint a szó legszorosabb értelmében vett rabszolgák.
2017. 02.17. (XXI/07)
