A szarajevóiak sokáig hittek abban, hogy mindaz, ami olyannyira jellemezte Jugoszláviát – a kommunizmus megengedő értelmezése, a multikulturalizmus, amelyben nem számít, ki milyen nemzetiségű, a jólét – Tito halála, illetve a jugoszláv államszövetség összeomlása után is megmarad Boszniában. Vagy legalábbis a városukban, amely eleget szenvedett már a történelem viharaiban. A béke olyan vívmány volt Szarajevó életében, amelyet mindenki nagyon óvott, féltett. „Az 1984-es téli olimpia megrendezése hitet adott minden ott élőnek, hogy már nem vagyunk a Balkán mélyén, csatlakoztunk a fejlett világhoz, a béke szimbóluma lett Szarajevó. Hogy mekkorát tévedtünk, arra 1992. április 5-én kellett rádöbbennünk, amikor brutális kegyetlenséggel köszöntött ránk a balkáni valóság” – emlékszik vissza a Heteknek a félig szerb, félig bosnyák származású Zoran. Egy hónappal korábban tartották meg azt a függetlenségi népszavazást, amelyet a boszniai szerbek bojkottáltak, de akkor még senki sem gondolt véres terrorra. A népszavazás nyomán március 3-án kikiáltották a háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Egy szempillantás alatt minden átalakult, a bizalmatlanság egyre nőtt, már a szomszédok sem köszöntek egymásnak, az ország és benne Szarajevó egy lőporos hordóhoz kezdett hasonlítani. Zoran például jól emlékszik abból az időből egy munkahelyén kitört óriási vitára, illetve tettlegességig fajult veszekedésre, amely a szerb származású főnök és a munkások között tört ki a semmiből. Egyre többen hangoztatták az etnikai alapú enklávék létrehozását is.
Belelőttek a tüntetőkbe
Utólag már pontosan érthető volt az a szerb döntés, amelynek értelmében a Szlovéniából és Horvátországból kivont, így „ország nélkül maradt” Jugoszláv Néphadsereg egységeit itt vonták össze boszniai szerb hadseregként. Az etnikai konfliktus nem sokáig váratott magára ebben a légkörben: március közepén a boszniai Bijeljinát és Zvornikot megtámadták a szerbek, muzulmánokat gyilkoltak és üldöztek el otthonaikból mindenféle magyarázat nélkül. Válaszként április 4-én Alija Izetbegović elnök kiadta a parancsot a területvédelmi erők mozgósítására. „Ezt a területi alapon szerveződött tartalékos szolgálatot, amely a külső ellenség előretörésének megakadályozását szolgálta, még Tito idején hozták létre. Az alakulataik egyfajta partizán-egységek voltak, erősen leépült állapotban” – veszi át a szót a férjétől Danica, akinek az édesapja egy ilyen alakulat tagja volt, és rögtön a frontvonalba került. „Apám az első komoly hőbörgés és levegőbe való lövöldözés után könyörgött a család nőtagjainak, hogy menjenek külföldre vagy szerb területre, mert háború lesz, de mi nem hittünk neki” – teszi hozzá a muzulmán családból származó, ma már „vallástalan” asszony. A függetlenné váló köztársaságok fegyverarzenálja a területvédelmi laktanyákból származott, bár azt hivatalosan csak szükségállapotban lehetett kiosztani. Izetbegović döntése sokként érte Boszniát, mivel a területvédelmisek ellenségei csakis a szerb irányítás alatt álló Jugoszláv Néphadsereg, illetve a Szerbiából átszivárgott csetnikek lehettek. Az évtizedes feszültségek hirtelen mindenkiből kitörtek, és a korábbi megfontolt lépések helyett a megtorlás, a bosszú követelése volt a mindennapok beszédtémája, miközben a fegyverek ravaszán feszültek az ujjak.
2017. 04.21. (XXI/16)
