Azok a döntések, amelyeket a tagországok kormányai meghoznak, évtizedekre meghatározhatják az európai állampolgárok életét. Nem mindegy tehát, milyen irányba indul Európa, és az sem, hogy Magyarország csak sodródni akar-e ezekkel a folyamatokkal, vagy alakítani akarja azokat.
A két világháború példátlan emberi és anyagi veszteségeket okozott Európában. Ennek következtében az újbóli világégés megakadályozására az európai nagyhatalmak olyan szövetségi viszonyokban gondolkoztak, melyek fő célja a fegyveres konfliktusok elkerülése volt. Ilyen volt az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösség, amely a szén- és acéltermelést nemzetközi felügyelet alá helyezte. A későbbiekben ezt a szövetséget a különböző gazdasági egyezmények mellett közös politikai célokra is kiterjesztették – ennek legfontosabb lépése volt az Európai Gazdasági Közösséget megalapító Római Szerződés aláírása 1957-ben –, majd a többkörös csatlakozási hullámok után jött létre a kilencvenes években az az Európai Unió, amit ma ismerünk.
Bár kezdettől voltak, akik Európa jövőjét egy amerikai mintájú szuperállamban, az „Európai Egyesült Államokban” látták, az Unió alapításakor az alapító nemzetek többségének életösztöne tiltakozott ez ellen. Nem véletlen, hogy az EU intézményrendszerét szándékosan úgy alakították ki, hogy egyetlen személy, egyetlen nemzet se kerülhessen domináns pozícióba. Az EU döntéshozatali folyamatában minden tagország egy szavazattal rendelkezik, és a legfontosabb kérdésekben egyhangú döntésnek kell születnie, tehát a legkisebb ország szavazata ugyanolyan értékű, mint a legnagyobb országé.
2017. 05.26. (XXI/21)
