E szándék pedig méltánylandó. Még akkor is, ha most sajnos nincs szó zajos sikerről, fesztiválszobrocskák esélyeiről. Az ígéret ugyanis nem robbantott kasszákat, sőt forgatásának költségeit sem hozta vissza, amit annyira nem bántak. A cél főként az volt, hogy az örmény genocídiumot (a népirtás százéves évfordulója után) ismételten, a film segítségével a közvélemény elé idézzék, mely eszköz – minden kütyü dacára – még mindig a tömegmédia zászlóshajója. A forgatást ennek megfelelően egy örmény üzletember támogatta, a költségek tizedét sem elérő bevételeket pedig jótékony célra ajánlották.
Amúgy tisztes, nézhető, sőt megindító részeket is felvonultató munkáról van szó, melynek szemlélete elfogultság nélküli, inkább leíró jellegű. Főként egy ifjú orvostanhallgató, Mikael Bogoshian nézőpontjából éljük át a huszadik század első, tervszerű etnikai népirtásának epizódjait – mely okán az egész film készült. Az persze, hogy mindezt egy néhol erőltetett, máskor mély érzelmeket sugárzó szerelmi háromszögbe csomagolták, legalább két értelmezéssel bír. Az első: így lehet eladni a nézőknek a dráma és a valós történelem keverékét. A második: az emberek a legsötétebb, vérzivataros időkben is erős érzelmi és testi vágyakkal bírnak. Ezen elemi igényeiket (ösztönt nem szívesen írnánk) lejjebb csavarhatja ugyan az éppen átélt szörnyűség, de kioltani nem tudja. Ez utóbbi vonalat Az angol beteg és még átélhetőbben talán a Doktor Zsivágó tudta közvetíteni (s hogy az 1965-ös vagy a 2002-es változat-e inkább, arról máig kommenthuszárok csatáznak…)
Nincs biztos forrásból jövő tippünk, hogy Az ígéret alkotói miért éltek hangsúlyosan ezzel a (Casablanca óta) gyakori eszközzel. Ami ennél maradandóbbnak tűnik, az az, hogyan kerül egy épp csak megtűrt etnikai kisebbség a katonai vereségek és a szociális feszültségek miatt a jól ismert bűnbak szerepébe. Miként fagynak meg hirtelen az addig működő emberi kapcsolatok a felülről elhintett propaganda, majd az állami pogromok hatására. Közép-Európában (is) ismerős ez a többször lejátszott, mára erősen karcos lemez. Akkor mégis újszerűnek tűnhetett a „belső árulókkal” való leszámolás, főként, ha azok merőben más hitűek, mint a többségi országlakók. Ne feledjük, az örmények ősi keresztény nép, a 300-as évek óta ragaszkodnak hitükhöz, s ebből a tengernyi üldözés dacára sem akartak engedni. Ami persze nagyon is hozzájárult népük, nyelvük megmaradásához. Istentiszteletük, ahogy a filmben is látjuk, csepp sziget az iszlám tengerben és – nem tehetünk róla – fájóan emlékeztet a napjainkban hasonlóan szorongatott, ám az internet miatt világszerte látható egyiptomi koptok dicsőítő énekeire.
2017. 08.25. (XXI/34)
