Mintha csak az Omaha Beach-en lettek volna – emlékezett meg egy megtört édesapa a fiáról, aki a testével próbálta védeni a feleségét, amikor átment rajta a kaszinóhotel 32. emeletéről érkező golyózápor. Amikor a gondtalan country koncert a kerepelő sorozatok hangjára félbeszakadt, a tömeg kaotikusan áramlott a kijáratok felé a videofelvételek tanúsága alapján. James Melton Facebookon terjedő szavaiban fölidézi, hogy mint a normandiai tengerparton, a legtöbben csak ösztönösen odacövekelték magukat egy fedezékhez, míg mások – köztük a fia – szintén reflexszerűen életeket kezdtek menteni. Ők azonban a kisebbséget alkották, a többség – köztük a biztonsági erők is – csak sodródott az eseményekkel, majd egy óráig sem a fegyverarzenálban, sem fejben nem tudták visszavenni az irányítást Las Vegas főterén.
Nemcsak az amerikai, hanem az európai lakosság és a védelmi erők is rendre tehetetlenül reagáltak a támadások utáni első percekben. Ebbe a kritikus időszakba esik ugyanis a legtöbb halálos áldozat, mivel a támadóknak ekkor van a legtöbb mozgástere a kialakuló káoszban. Erre példa a Bataclan színház elleni merénylet Párizsban 2015 novemberében, amikor a város több pontján folyamatban lévő terrorcselekmények ellenére a rendőrségnek 20 percébe telt, hogy megfelelő támadó erővel lépjen fel a helyszínen. A terroristák háromszor-négyszer nyugodtan újratölthettek anélkül, hogy akár a tömegből, akár a biztonsági szolgálatból bárki rájuk támadt volna. Vegashoz hasonlóan a közönség itt is késve fogta föl, hogy a gépfegyver-kerepelés nem show-elem, hanem konkrét és halálos veszély. Ez a döbbent dermedtség jellemezte Nizzát is egy évvel később, ahol öt percbe telt, mire a hatóságok le tudták lőni a gázoló teherautó sofőrjét, aki addigra megtett közel két kilométert, megölve nyolcvanhat embert. A hatékony reagálást nagymértékben fékezte, hogy csupán automata pisztoly volt a rendőrök kezében, mivel a nagyobb tűzerejű fegyvert a kapitányság nem tartotta szükségesnek alkalmazni az ünnepség védelme érdekében. Ennek a szegényes felfegyverzettségnek esett áldozatul Clarissa Jean-Philippe rendőrnő, akit a Charlie Hebdo elleni terrortámadás utáni hajszában küldtek ki lőfegyver nélkül egy közlekedési baleset ellenőrzésére, ahol aztán kalasnyikovval várták. Szintén a szerkesztőség elleni merényletkor vált a rendőri készületlenség tragikus szimbólumává a biciklin érkező járőr, akit egyedül vezényeltek a folyamatban lévő terrorcselekmény helyszínére.
Herb Keinon, a Jerusalem Post veterán újságírója a patthelyzetbe került elhárítás és a lassan ébredő tömeg reakciójáért elsősorban a fejekben lévő hamis biztonságtudatot okolja, ami ugyanúgy jelen van a védelmi erők tagjaiban, mint az átlagemberekben. Szerinte ennek a társadalmi szintű kezelése nélkül a Nyugat tehetetlen az egyre sűrűsödő terrortámadások megfékezésében. „Személy szerint mélyen együtt érzek az áldozatokkal, de egy ehhez hasonló horrorisztikus merénylet egyszerűen nálunk nem történhetne meg. Ha valaki mégis megpróbálná, mi sokkal gyorsabban reagálnánk és fékeznénk meg” – magyarázta, miért zajlik radikálisan más forgatókönyv egy támadás esetén az Egyesült Államokban, mint Izraelben. „A mi életünk központi kérdése a biztonság, az élet ugyanis ezt követeli meg tőlünk. Azt, hogy a bevásárlóközpontokban ellenőrizzük a táskákat, a buszokra fegyveres biztonságiakat küldünk, és mi magunk is, egyszerű polgárok, amikor a zöldségpulton keresgélünk, akkor folyamatosan a hátunk mögé is nézünk, és figyeljük a környezetünket” – érzékeltette a nyolcmilliós zsidó állam folyamatos fenyegetettségbe ágyazott hétköznapjait. Számára érthetetlen, hogy a nyilvánvalóan gyanús jelek ellenére miért nem tűnt fel senkinek Paddock viselkedése – például a rengeteg bőrönd vagy a szállodai szoba ajtajára több napra kitett „Ne zavarj!” tábla.
2017. 10.13. (XXI/41)
