Manapság gyakran beszélnek értelmiségi/elemzői körökben a „történelem visszatéréséről”, ami azt jelentené, hogy a múlt ismerete jelenthet magyarázatot azokra a folyamatokra, amelyek a jelenben zajlanak. A jelen a múlt folytatása, és sokszor, mintegy törvényszerű módon ugyanazok a szociális jelenségek ismétlődnek az egyes országokban, régiókban. Számomra a „történelem visszatérése” kifejezés nevetségesnek és konjunkturálisnak tűnik, és nemcsak valami történészsovinizmus, hanem a hideg számítás mondatja velem: evidencia, hogy a történelem jelenti a magyarázatot (majdnem) mindenre. Aki meg akarja ismerni egy ország/régió mai helyzetét, problémáit, és érdemben akar választ keresni a jövő lehetséges alakulására, annak elsősorban az adott térség történelmét kell ismernie. Ellentétben mindenféle híresztelésekkel, a történelem nagyon is hasznos és pragmatikus tudomány. Az más kérdés, hogy ezt az izgalmas és érdekes tudományt viszonylag kevesen tudják maradandó, évtizedes vagy akár évszázados távlatokat meghatározóan művelni, csakis azok, akik a miértre keresik a választ, és konceptuálisan tudnak valami újat alkotni (ami nagyon nehéz). 
Az 1990-es és a 2000-es években, talán a 2008-as válságig az akkori mainstream-elképzelés szerint a gazdaság volt a „minden”, emlékszem, annak idején én is ádáz vitákat folytattam közgazdászokkal, akik ezt a szellemiséget képviselték, és gőgösen lenézték a „haszontalan”, „semmire sem való” történelmet, ami legfeljebb csak valami bélyeggyűjtéshez hasonlítható úri passzió lenne (ugyan kit érdekel, mit csinált például IV. Iván?). Pedig a „hasznos” történelem: modellek, stratégiák, uralmi formák, politikai kultúra, a térségek feletti kontroll mechanizmusainak évszázadokba visszanyúló tradícióinak ismerete.
Ennek megfelelően tehát a mai Oroszország megismerésének is a legbiztosabb útja az orosz történelem ismerete (nem a tőzsdéé vagy az államháztartás hiányáé). A mai orosz hatalmi rendszer gyökerei is a középkorba nyúlnak vissza, a 12. századtól alakult ki az a modell, stratégia, uralmi forma, politikai kultúra, a térség feletti kontroll mechanizmusa, ami azóta persze transzformálódott (technikailag), sok külső hatás érte, de lényegében ma is megfigyelhető. Ez a sajátosan orosz modell az Északkeleti-Ruszban alakult ki, és általában Andrej Bogoljubszkij (1157–1174) fejedelemségéhez kötik a kezdetét. Andrej Bogoljubszkij központja a Kljazma-parti Vlagyimir városban volt, de a tatárjárás után Moszkva emelkedett ki ebben a régióban. A moszkvai fejedelmek vitték tovább Bogoljubszkij örökségét. E hatalmi modell legfőbb jellegzetessége az „egyeduralom”, tehát egyetlen személy, az uralkodó döntő akarata; ez valószínűleg részben összefüggésben áll azzal, hogy a 12. században a Rusz több területén meghonosodott a „dinasztikus kormányzás”, az a szisztéma, melynek alapján a föld az uralkodó magánbirtokának minősült (vagyis a magánbirtokú földtulajdonlás európai eredetű gyakorlata); viszont az Északkeleti-Rusz ritkán lakott területein az urbanizáció alacsony foka miatt a városi vecsék, népgyűlések nem alkothattak „fékeket és ellensúlyokat” az uralkodói hatalommal szemben; mi több, a kunok miatt állandó csatatérré változó Déli-Rusz területeiről a 12. század második harmadától nagy számban északra érkező telepeseknek, menekülteknek kellett idomulniuk egy már meglévő és működő hatalmi berendezkedéshez (tehát nem az emberek szervezik meg a hatalmat, hanem a hatalom szervezi meg a társadalmat). Andrej Bogoljubszkij újításának tartják, hogy leszámolt a kláni struktúrákkal, azt egy új elittel váltva. Az elitek folyamatos rotálása a későbbiek során is jellegzetessége marad ennek az egyeduralmi hatalmi modellnek, legyen szó IV. Ivánról, I. Péterről vagy éppen Sztálinról. Noha a több évszázados tatár uralom is hatást gyakorolt a moszkvai modellre, ez inkább csak technikai/infrastrukturális jellegű volt. A lényeget tekintve a minta készen állt már a tatárjárás előtt, valószínűleg ez az oka annak, hogy a 14–15. században, amikor már nagy számban maradtak fenn oklevelek, ezek nagy része nyilvánvalóan a magántulajdonú földbirtoklás elterjedtségéről szól. Ez az európai jellegű kulturális jelenség paradox módon éppen a „tatár iga” idején mutatható ki a legmarkánsabban. 
2018. 03.09. (XXII/10)
