A sajtóról van szó természetesen, amely filmünk idejében még kizárólag „kézzel fogható” valóság. Ólombetűkkel, kötényes szedőmesterekkel, friss illatú, ropogós (vagy éppen vajpuha) újságlapokkal. Ezek is ott vannak a filmben, meg a leírt, kinyomtatott szó a mainál sokkalta nagyobb hatalma. A konkrét ügy az amerikai kormányzatok cinikus hallgatása egy titkos – így nem a kortárs nyilvánosságnak, hanem a távoli jövőbe szánt – jelentésről, amely tudományos igénnyel tárja fel, hogy a vietnámi háború kezdettől fogva megnyerhetetlen.
Ez a pár ezer szorgalmasan teleírt oldal szivárog át a tekintélyes The New York Timeshoz, ahol természetesen rögtön címlapot ér a sztori: az egymást váltó elnökök az ország tekintélyét féltve (meg saját arcvesztésüktől tartva) egyszerűen nem merték leállítani a gépezetet – miközben fiatal életek tízezreit küldték a halálba.
A kormányzati sunnyogás ténye már magában megér pár morális kérdést, a film ezeket fel is teszi. Szerencsére direktebb napi politikai áthallások nélkül – bár van, aki a film alapján felfedezni véli a mai Trumpot a tegnapi Nixon tetteiben.
2018. 03.09. (XXII/10)
