A fiatal és rokonszenves rendező első nagyfilmjének világot meghódító sikere egy egész országot lázban tudott tartani. Joggal, hiszen a Saul fia közel sem csak formailag újszerű filmalkotás. Több és fontosabb annál. Pár hónap alatt nőtt jó értelemben vett nemzeti üggyé, és máig szimbólum értékű mindazok számára, akik úgy akarják szeretni ezt az országot, hogy az a múltjával (s benne a bűneivel) igenis szembe tudjon nézni. Például úgy, hogy egy megrendítő műalkotás befogadásával fejet hajtson azon polgárai előtt, kiket – az elszórt ellenállás mellett – kiszolgáltattak magának a Gonosznak.
Nemes László rendező és Erdély Mátyás operatőr, no meg az ő összeszokott csapatuk (a forgatókönyv, a díszlet, a jelmez és a hang területeinek felelősei) tehát nagyon is kiérdemelték a folytatást izgatottan váró bizalmunkat. S hogy az előre aláírt biankó csekkel, ezzel a nagy össznépi várakozással ők végül mit kezdenek, az nem kis teher lehet – érezni ezt a partvonalon kívülről is.
Így készült el a Napszállta. A látvány mindenesetre pazar. A századelős Budapest sokszorosan élőbb a retró képeslapnál. A történet viszont meglepően egyszerű, egyidejűleg pedig zavarba ejtően bonyolult. Vagy inkább félig, negyedig, nyolcadig elmesélt. És ez bizony feladja a leckét a néző „figyelőizmainak”, hiszen 144 percnyi hömpölygő filmidőről beszélünk. Az események követését nem a művészfilmek komótos elbeszélő módja, hanem az teszi nehézzé, hogy a dinamikus képsorok kifejtése rendre a levegőben marad. Az egyes jelenetek közötti összefüggést inkább csak érezni, mint megérteni lehet. Így a mű valamiképp a szabadversekkel és az impresszionista festészettel mutat rokonságot.
2018. 10.12. (XXII /41)
