Vajon mi visz rá valakit arra, hogy hetekre, olykor hónapokra eltűnjön azért, hogy megmásszon egy nyolcezer méter magas hegyet, ahol szinte folyamatosan életveszélyben van többek között a természeti viszonyok, az egyre fogyatkozó oxigén vagy éppenséggel a kialvatlanság miatt? Min múlik az, hogy a rendkívüli mentális és fizikai erőnlétet igénylő út során maradjon energiája az egyik legnagyobb próbatételre, arra, hogy elcsigázva, óriási zsákkal a hátán lejusson a hegycsúcstól az alaptáborig?
Hegymászóvá nem lesz valaki, hanem leginkább annak születik. A hegymászó a hegyen van otthon, neki az a komfortzónája, míg a civilizáció egy kaotikus, idegen világ a számára – állítja Sterczer Hilda hegymászó. A hegyen ugyanis sokkal egyszerűbbek és kiismerhetőbbek a viszonyok annak, aki szereti feszegetni a saját határait. Annak, akinek a rendkívüli szabadságvágya a halálfélelmet haláltudatossággá képes szelídíteni.
A sikert tudvalevően nem a csúcs elérése, hanem az alaptáborba való visszaérkezés jelenti. Ezt a pillanatot általában a flow-élménnyel azonosítják, a felszabadultságérzéssel, hogy megcsináltam, képes voltam rá, és ezentúl minden más kihívásra is képes leszek. Hilda szerint ennél is erősebb magának a túlélésnek az öröme, az életben maradásé, amikor az embert a puszta létezése is eufórikus boldogsággal tudja eltölteni. Ekkor nyilvánvalóvá válnak a valóban fontos dolgok, egy időre minden a helyére kerül. De csak egy időre: ezért kell újból és újból visszamenni a hegyre.
2019.05.24.(XXIII/21)
