Ha folyton kritizáltok engem, ha sose vagyok nektek elég jó, akkor majd csinálok valami olyat, amiért azután tényleg kritizálhattok…” Leon F. Seltzer agresszív, lázadó, különböző függőségekben élő fiatalok pszichoterápiájára szakosodott amerikai klinikai pszichológus a Psychology Today lapban hívja fel a figyelmet arra, hogy ez egy fiatal természetes reakciója, ha a szülei folyton elégedetlenek vele, ha kritizálják, ha folyamatosan olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, amelyeket esélye sincs elérni. Ha a gyermek úgy érzi, hogy a szülei részéről tapasztalt fojtogató kritikákkal szemben nem tud védekezni, a reakciója nagyon gyakran a provokáció. Seltzer szerint a szülőknek fontos megérteni, hogy ilyen esetekben a gyermek dacossága, ellenségessége, nem ritkán agresszivitása voltaképpen egy védekezési reakció, amellyel a saját büszkeségét, önbecsülését, önértékelését próbálja védeni.
Seltzer hangsúlyozza, hogy a szülők kritikája az esetek túlnyomó többségében jóindulatból származik. Olyan helyes és ideális elvárásokat szeretnének támasztani, amelyek mind a jelenben, mind a jövőben a gyermekük jólétét szolgálják. Sőt, arról is meg vannak győződve, hogy folyamatos kritikájuk valójában építő, és a gyermek javát szolgálja. Nagyon gyakran ezek az elvárások komoly élettapasztalatokat is tartalmaznak, vagyis a szülők nem szeretnék, ha a gyermekük ugyanazokat a fájdalmas hibákat és tévedéseket követné el, amelyeket esetleg az életük során ők elkövettek. S némely szülő éppen a saját negatív élettapasztalata miatt válik a gyermekével szemben nagyon keménnyé és szigorúvá. Seltzer azonban hangsúlyozza, hogy tévednek azok a szülők, akik azt gondolják, hogy minél inkább presszionálják őket, annál hatékonyabban sikerül ezeket az értékeket a gyermekeiknek átadni. Ez nem így működik. Ugyanis nagyon fontos megérteni, hogy a túlzásba vitt kritika alapvetően rombolja a gyermek önbizalmát és önértékelését. S bármennyire pozitívak is azok az erkölcsi és egyéb értékek, amelyeket a szülő közvetíteni akar, ha ezeket nem a megfelelő módon és formában teszi, pontosan az ellenkező hatást váltja ki. A gyermek ugyanis ebből azt érzékeli, hogy valami baj van vele, hogy ő nem elég jó, s hogy bármennyire is akarja, de voltaképpen sohasem tud megfelelni a szülői elvárásoknak.
Seltzer szerint ezzel a szülői magatartással van még egy másik probléma is. Nevezetesen az, hogy a gyermek felé azt közvetíti, hogy elismerést és dicséretet csak a teljesítményéért lehet kapni. Márpedig ha a gyermek ezt érzi, akkor a családban nem fogja biztonságban érezni magát, hiszen ennek az alapja a szülő részéről a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amelynek akkor is jelen kell lennie, ha a gyermek rossz jegyet hoz, vagy ha éppenséggel elszúr valamit. Minden gyermek a leginkább erre a feltétel nélküli szeretetre vágyik, s ha ez egyre elérhetetlenebb a számára, akkor csalódott és keserű lesz, s „rosszul fogja magát érezni a bőrében”. Az életérzését egyre gyakrabban a csüggedés, a reménytelenség és az elhagyatottság határozza meg, s mivel ezek egy gyermek számára nagyon nehezen elviselhető életérzések, ezért egyre gyakrabban csapnak át a szülő felé irányuló büntető vagy megtorló haragba (retaliatory anger). Seltzer és más klinikai pszichológusok, például Kenneth Barish tapasztalatai szerint ilyenkor a szülő–gyermek kapcsolatban egy ördögi kör alakul ki, ahol a szülő egyre többet kritizál és büntet, s a gyermek egyre dacosabb és dühösebb, egyre többet ellenkezik, s egyre visszahúzódóbb. Ráadásul minél gyakrabban ismétlődik meg ez a minta, a kapcsolat annál jobban sérül, annál nehezebb visszafordítani, s a szülő egyre inkább veszíti el annak a lehetőségét, hogy gyermeke jövőjére pozitív befolyást tudjon gyakorolni.
2019.05.17. (XXIII/20)
