Sokan érvelnek amellett, hogy a siker kulcsa a velünk született tehetség, annak felismerése és a kemény munka egyensúlyában rejlik. Anders Ericsson azonban, aki hosszú évek óta tanulmányozza a tudatos gyakorlásban, fejlesztésben rejlő erőt, a Peak: Secrets from the New Science of Expertise című új könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a tehetség – valamint annak hiánya – sokszor csupán egyfajta alibi, amivel az emberek az egyes területeken érzett sikertelenségüket szeretnék igazolni, mentegetni. Mint mondja: az a nézet, mely szerint némelyek rendelkeznek tehetséggel egy adott területen, mások pedig nem, egy olyan kontraproduktív látás, amely önbeteljesítő jóslattá is válhat; hiszen akik tehetségesnek érzik magukat, felbátorodnak, a többiek pedig elkedvetlenednek, és nem is próbálkoznak, nem tesznek erőfeszítéseket.
Ericsson már több mint harminc éve vizsgálja a különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtó hírességek életét a tehetség szerepének kérdése kapcsán, és arra a megállapításra jutott, hogy egyikük életében sincs szó önmagában extrakülönleges képességekről – annál inkább intenzív, kemény munkáról és tudatos gyakorlásról. Mozart már hétéves korában több hangszeren adott lenyűgöző koncerteket: csodagyerekként, született tehetségként tartják számon. Arról azonban sokan elfelejtkeznek, hogy az édesapja, aki úttörő szerepet játszott a kisgyermekek zenei képzésének és nevelésének kialakításában, Mozart hároméves kora óta intenzíven foglalkozott a fiával. Így mire koncertezni kezdett, már évek munkája volt a háta mögött.
Ericsson szerint a tehetség, az adottságok tehát önmagukban nem sokat érnek; akkor válnak igazán láthatóvá, hogyha kemény munkával párosulnak. Viszont szorgalommal és valamivel több erőfeszítés, gyakorlás segítségével ki lehet pótolni a tehetség esetleges hiányát is; nem szabad lemondani ezekről a területekről csak azért, mert először nem érezzük magunkban a szükséges képességeket. A megoldás tehát az lehet, ha nem arra koncentrálunk, hogy van-e tehetségünk vagy sem, hanem inkább a bennünk levő potenciálra, lehetőségekre figyelünk. A célok kitűzése minden esetben nagyon fontos; a passzív várakozás, hogy „egyszer csak rájövök, miben vagyok jó”, sosem célravezető. Ha elindulunk a célunk felé vezető úton, menet közben eldönthetjük, tovább haladunk-e rajta, vagy irányt váltunk, de kulcsfontosságú megkeresni azt a módszert, amivel a bennünk levő lehetőségeket minél hatékonyabban ki tudjuk aknázni, felszínre tudjuk hozni. Ericsson ennek megvalósításához ad javaslatokat, ötleteket.
2019.06.14.(XXIII/24)
