Gyerekkoromban az ősz biztos jele volt a család egyik nagy napja, a kukoricatörés. Április negyedikén a felszabadulást krumplirakással ünnepeltük, augusztus huszadika pedig általában a felszedéséről szólt. Ezek voltak a nem szeretem napok, meleg volt, semmi izgalom, csak a monoton, izzasztó munka. Estére teljesen elfáradva, összetörve kerültünk haza. Azonban a kukoricatörés más volt, már csak azért is, mert ide nem volt elég a szűk családi kör: szomszédok, rokonok, munkatársak jöttek és dolgoztak együtt, nagy volt a felfordulás. Sok év után újra kukoricát törni hívtak, amit egy hirtelen jött ötlettől vezérelve el is fogadtam.