Előre látható volt, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Ami kedd este Gyöngyöspatán történt – vagyis, hogy a faluba visszaszivárgó szélsőséges szabadcsapatok a rendőrség orra előtt verekedést provokáltak a romákkal –, arra bizton számítani lehetett, hiszen jó ideje nyilvánvaló, hogy az eddigi szélsőjobbos masírozások és hecckampányok célja az erőszakos konfliktusok kirobbantása. Miután pedig a kormány egy éve semmit nem tett a mind jobban elfajuló helyzet érdemi kezelésére, tehát sem új jogi feltételeket nem teremtett, sem a meglévő törvényeket nem alkalmazta következetesen, biztosra vehettük, hogy a paramilitáris csoportok elérik, amit akarnak: előbb-utóbb sikerül összecsapniuk a folyamatosan fenyegetett és hergelt romákkal. Még húsvét előtt, amikor híre ment, hogy a helybéli roma asszonyokat és gyerekeiket a Vöröskereszt mindenesetre kimenekíti a gyakorlatozni készülő félkatonai terrorszervezet elől, a kormányzati kommunikáció legott közölte, hogy szó sincs menekülésről: csupán a már korábban eltervezett hétvégi üdültetésre került sor, amelyet az ellenzék politikai haszonlesői próbálnak mentőakcióként beállítani. Maga a belügyminiszter cáfolta, hogy a romák bármifajta fenyegetés elől utaztak volna el, hiszen – mondta újra meg újra – semmi okuk nincs a félelemre. Ezt az elszánt hazugságot a cigány önkormányzat képviselői meg az emberiességi akció szervezője, egy Magyarországon élő amerikai üzletember azonmód cáfolta; a romák igenis tartottak attól, hogy megtámadják őket, hiszen jó ideje a pszichés terror légkörében élnek. Mindenesetre a világsajtó egyszeriben megtelt a gyöngyöspatai romamenekítés hírével. Az újabb világbotrány már több mint kínos a kurzus számára – a miniszterelnök egyik napról a másikra aláír egy rendeletet, amely az önjelölt rendteremtésnek már a szándékát is büntetni rendeli, hacsak pénzbírsággal is. Ezzel párhuzamosan a kormánypárt Kocsis Máténak, a parlament rendészeti bizottsága elnökének hangján nem átallja a következő nyilatkozatot tenni: „Az egész ország tanúja annak az aljas és szégyenletes politikai kultúrának, amit a Jobbik, az MSZP és az LMP folytat. Az ellenzéki pártok bebizonyították, hogy politikai érdekből képesek emberek és települések életét tönkretenni, mesterségesen feszültséget kelteni romák és nem romák között, élezni az indulatokat, kihasználni az aljas érdekeikhez a roma embereket, és erre még a Vöröskeresztet is képesek felhasználni.”Ismerjük a Fidesz régóta ismert kommunikációs módszerét; amit maga művel, éppen azzal gátlástalanul megvádolja politikai ellenfeleit. „Aljas és szégyenteljes politikai kultúrát” tulajdonítani a parlamenti ellenzéknek – és összemosva, együtt inszinuálva a szélsőjobbot a demokratikus pártokkal, azt állítva, hogy közösen szítják a romaellenes indulatokat – hát nem épp ez nevezhető aljas és szégyenletes manipulációnak? Beszélhet így bárki annak a kormányzatnak a képviseletében, amelyik nagyhangú nyilatkozatai ellenére képtelen érvényesíteni az állam erőszak-monopóliumából fakadó kötelezettségeit? Kedd délelőtt a parlamentben Kontrát Károly belügyi államtitkár csatlakozott Kocsis Mátéhoz, hogy vállvetve szapulják az ellenzéket – estére pedig az újabb gyöngyöspatai atrocitások fényében végképp világossá vált, hogy a Belügyminisztérium tehetetlen. A hazugságcsapda bezárult.Hogy idáig hagyták fajulni a dolgokat, az persze egyáltalán nem a jogi lehetőségek hiányából fakadt, hanem a Fidesznek abból a korántsem új keletű politikai koncepciójából, ami mindezidáig nem engedte a szélsőjobbal való egyértelmű konfrontációt. Orbán jól tudja, hogy ha keményen szembefordulna az ultraradikálisokkal, először épp azokról kellene lemondania, akik a Fidesz bázisának is meghatározói. A szavazatmaximálás parancsa még a kétharmados többség idején sem elhanyagolható szempont; s változatlanul tovább élteti a mainstream jobboldal régi dilemmáját: tudniillik azt, hogy miközben a középre konvergál, megkockáztathatja-e a széleken elszenvedett veszteséget. 2010-ben azonban, a kormánypártok földcsuszamlásszerű veresége után Orbán már aggályok nélkül megengedhette volna magának, hogy határozottan kiossza azt a bizonyos, még a kampányban beígért két pofont a szélsőségeseknek – vagyis gyorsan és keményen megteremtse a szükséges intézkedések jogi hátterét. Nem tette. Időhúzásra játszott. Úgy kalkulált, hogy a parlamenti mindennapok majd elszürkítik a Jobbikot, politikai credójának tetemes részét a Fidesz-frakció meg amúgyis lenyúlja. Számítása ugyan bevált, csakhogy éppen ezért Vonáék kénytelenek voltak ismét elővenni a provokatív vidéki megmozdulások eszköztárát, mert a médiafigyelmet és a falusiak körében korábban élvezett népszerűséget csak így szerezhették vissza. Nyilvánvaló lett, hogy a szélsőjobb pártja addig fogja feszíteni a húrt, hogy Orbán kénytelen legyen nyíltan fellépni ellene, illetve a vele társutas militánsokkal szemben. A Jobbik ezen az ütközésen keresztül tudja legbiztosabban maga mellé állítani az ország mindinkább leszakadó megyéinek népét – reményei szerint az elkövetkező kormányzati megszorítások következtében egyre nagyobb eséllyel.A mára kialakult drámai helyzet nem engedi a további taktikázást: Orbán Viktornak döntenie kell, megengedi-e, hogy kormányzása – és az ország – a szélsőjobb vészterhes akcionizmusának foglyává váljon. Ha nem, akkor kompromisszumok nélküli szigorral kell fellépnie, vállalva saját radikálisainak lemorzsolódását, és a nyílt sisakkal megvívott harcban ráadásul nem kerülheti el a komoly társadalompolitikai korrekciót sem. Ami persze gazdasági és szociális, egyben jogállami „másként gondolkodást” feltételezne. Mert komplex politikai irányváltás nélkül a szélsőjobboldali előretörés, miként sehol a világon, úgy minálunk sem állítható meg. Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy Orbán épp ezt nem érti, és makacsul nem is akarja megérteni.
