Szombat reggel hét óra a magyar–román határon Méhkeréknél. Előttünk senki, utánunk azonban egyre többen jönnek. Rövid útlevél-ellenőrzés, majd máris a másik oldalon vagyunk. Itt már többen állnak sorba, de azért haladunk. Közben néhányan elsőbbséget kapnak, ők nyilván egyenlőbbek az egyenlők között, de ez errefelé már csak így van, kár szóvá tenni. "Béla, a lejt hogy váltják odaát?" – kiált valaki a mögöttünk lévő, rozzant Barkasból. "Százötvennégybe" – jön a válasz előlünk valahonnan. "Cukor van a kúton?" – folytatja az előbbi hang. "Van, persze, én már másodszor fordulok ma" – üvölt vissza Béla, de közben gázt ad, mert a sor halad. "Hová mész?" – kérdezi lazán, csuklóból tegeződve a határőr. "Cukorért, benzinért" – mondom, és újságot írni, teszem hozzá magamban. "Viszlát" – int szinte még lazábban, és továbbindulok, mielőtt még én is túl lelazulnék.