2003. 02. 21. (VII/8) Lapszám

Tartalom ajánló

Külföld

Pokoli metró

A dél-koreai Teguban közel százhúszan haltak meg és több mint száznegyvenen megsérültek, amikor helyi idő szerint délelőtt tízkor tűz ütött ki a metró egyik állomásán. A rendőrség szándékos gyújtogatásra gyanakszik, és őrizetbe vett egy középkorú férfit, aki a szemtanúk elmondása szerint öngyújtóval próbálta lángra lobbantani egy m?anyag flakon gyúlékony tartalmát. A nyomozók szerint elszigetelt incidensről van szó, a gyanúsított férfi bizonyíthatóan elmezavarban szenved.

Kifagytak az ellenérvek

A múlt hétvégén a világ több országán is végigsöprő háborúellenes tüntetéshullám Oroszországot is elérte – a tüntetők összlétszáma azonban itt alig tizenegyezer volt, ami nagyon csekélynek mondható az ország méreteihez képest. Az orosz politikusok ezt azzal magyarázzák, hogy noha a lakosság túlnyomó többsége nem ért egyet a katonai megoldással Irakban, most azért nem mentek ki sokan az utcára, mert a politikai aktivitás alábbhagyott Oroszországban. Egy dolog otthon politizálni, és más dolog kivonulni az utcára, nem is beszélve a zord orosz télről – teszik hozzá.

Nehogy késő legyen

Ezekben a napokban az egész világ Irakra figyel, ugyanakkor van olyan ország, amely legalább olyan veszedelmesnek látszik mind az Egyesült Államok érdekei, mind a világbéke szempontjából, mint Szaddám Huszein. Észak-Korea kommunista diktátora ugyanúgy kiebrudalta a világszervezet fegyverzetellenőreit, mint iraki kollégája tette négy esztendővel ezelőtt, majd nyilvánosságra hozta, hogy nukleáris fegyverek előállítását tűzte ki céljául.

Bevethető-e az e-bomba?

Az elektronika előtti világba bombázná Szaddám Huszeint az Egyesült Államok, ha igazak azok az állítások, melyek szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia olyan bombák-kal rendelkeznek, amelyek tönkreteszik az elektronikai berendezéseket, de nem tesznek kárt az emberi életben.

Belföld

Nácik haza

"Nácik haza!" Állítólag ez a kiabálás volt a február 15-ei tüntetések igazi botrányköve. Legalábbis az egykor jobb napokat megélt, sokak által liberálisnak mondott napilap és a kereskedelmi televíziók néhány híradása szerint. A lapban a sajtóetika nagyobb dicsőségére egyszerre tudósítást és véleményt író zsurnaliszta szerint az egyik oldalon a "kulturáltan és fegyelmezetten demonstráló", "szimpatikusabb" neonácik, a másik oldalon a "visszataszítóan ordítozó" ellentüntetők álltak. Cikkünkben arra keresünk választ, hogy mi van ennek az elképesztő értelmezésnek a hátterében – csupán újságírói és szerkesztői ízléstelenség, vagy valami határozottabb koncepció, amely súlyosabb kérdésekről tereli el a figyelmet.

Gyilkosok rajongói

"Menjünk innen, mert még úgy tűnik, a korpa közé keveredtünk" – mondja egy idős bácsi a sok fotós láttán a Néprajzi Múzeum előtt, ahol a Vér és Becsület Kulturális Egyesületnek nevezett neonáci szervezet tagjai gyülekeznek, hogy az 1945-ben a Budai Várba szorult német nyilas és magyar katonák február 11-ei kitörésére emlékezzenek.

Vér és csődület

A neonácikat határozott fellépéssel kell elutasítani – mondta a Heteknek Molnár Péter, aki az ELTE-n tanít, és a rendszerváltás után először a Fidesz színeiben, majd az SZDSZ-ben politizált. Országgyűlési képviselőként, mint a kulturális és sajtóbizottság tagja, 1990-től 1998-ig médiajoggal, sajtójoggal, szólásszabadság-jogi ügyekkel foglalkozott. Ezután két évet az Egyesült Államok neves egyetemein töltött kutatói ösztöndíjjal, melynek tapasztalatait Gondolatbátorság cím? könyvében is összegzi.

Hit és értékek

Leszektázott istenkeresők

A Horthy-rendszer mindennapi életre is kiterjedő állami kontrollja nemcsak a "vörös rémet" próbálta meg felkutatni és elfojtani a pórnép soraiban, hanem – és ez talán kevésbé közismert – az általa "szektának" bélyegzett vallási közösségeket is. A kizárólag pejoratív tartalommal bíró szó a 19. század második felére váltotta fel az "eretnekmozgalmak" megjelölést a modernizálódó államokban, végső kikristályosodásában pedig egyet jelentett a nem történelmi, azaz az állam által el nem ismert egyházakkal. A Szekf? Gyula által "neobarokknak" nevezett, két világháború közötti Magyarország egyházpolitikájában a történelmi egyházak pozitív diszkriminációja együtt járt a kisegyházak általános marginalizálásával: a hatóságok a kisegyházak tevékenységét rendőrségi ügyként kezelték, a hatalom világi avagy egyházi képviselőinek nem tetsző felekezeteket és ezek vallásgyakorlatát sajtó- és hecckampányokkal igyekeztek lejáratni a társadalom előtt. A rendszer számára e csoportok funkcionálisan idegenek voltak, működésükkel nagymértékben zavarták, sértették a történelmi egyházak és a hatalom együttműködését. Kifejezetten virágzó, szoros összefogás alakult ki "szektakérdésben" az államigazgatás szervei és a történelmi egyházak vezetői között, a belügyi tárca illetékes hivatalnokai és az egyházi méltóságok sűr? levélváltása pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindkét fél kölcsönösen magáévá tegye a másik szektaellenes terminológiáját és érvrendszerét. A markáns gondolatok később természetesen napvilágot láttak a sajtó hasábjain, megkönnyítve ezzel a szövetségesek dezinformálási, megbélyegzési és elrettentési szándékait. "A vallási másság, az Istenhez vezető utak nem bevett módon történő keresése egyértelm? elutasításra talált náluk. De ehhez a hatalom által szankcionálható rend megsértését párosították: a társadalmi béke megzavarását, a törvényes rend felforgatásának vádját. Már önmagában a másság devianciának minősült, s a devianciától a bűnig és a büntetőjogi felelősségre vonás alkalmazásáig igencsak rövid volt az út" – írja Gergely Jenő, a 19–20. századi katolikus egyháztörténet szaktekintélye.