Jeruzsálem az elmúlt 2000 évben soha nem volt olyan népes, fejlett és egységes város, mint ma. Annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtóban naponta jelennek meg követelések arról, hogy állítsák vissza a város 1948 és 1967 közötti megosztottságát, ennek ma már nincsen sem történelmi, sem városszerkezeti, sem pedig demog­ráfiai realitása (utóbbiról lásd keretes írásunkat). Izrael fővárosa az elmúlt évtizedben olyan fejlődésen ment keresztül, ami ha a föld bármely más pontján történik, példaadó sikertörténetként írnának róla, így azonban például a Google térképein vagy az iPhone-ok „világidő” alkalma­zásában a város „hontalan”, egyedüli olyan főváros, amely mellett nincs ott az ország neve. Nem mintha a jeruzsálemieket ez különösebben zavarná: a város a jövőre tekint, és most éppen arra készül – Nir Barkat polgármester május eleji bejelentése nyomán –, hogy Tel Aviv mellett az ország másik technológiai központjává is váljon.

Május elsején nyílt meg Milánóban a világkiállítás, amelynek magyar pavilonja számos bírálatot kapott az elmúlt időszakban. Azontúl, hogy a tervpályázaton második helyezést elért alkotók kaptak felkérést a megvalósításra, végül az elkészült pavilon tervezői is elhatárolódtak az elkészült épülettől. Akadnak, akik a sámándobok közé zárt Noé bárkája mögött Makovecz Imre szellemi hatását látják, mások – Makovecz követői közül is – annak eltorzításaként értékelik a megvalósult épületet. Ám azt mindkét álláspont tényként kezeli, hogy a jelenkori magyar építészet szakmai-spirituális igazodási pontja a 2011 őszén elhunyt Kossuth-díjas alkotóművész.

A nepáli földrengés-katasztrófa hírei között jelent meg egy meglepő tudósítás arról, hogy az egy napon belül a helyszínre érkező izraeli mentőalakulatok 25 olyan újszülöttet menekítettek ki helikopterekkel a fővárosból, Katmanduból, akik a katasztrófa előtti napokban születtek. Ez természetesen még nem lenne szokatlan, hiszen a súlyos csapásban több kórház is összedőlt. Ezek a csecsemők azonban olyan újszülöttek, akiket nepáli béranyák hoztak a világra. Arra vártak, hogy megkapják az izraeli állampolgárságot, amit most soron kívül adnak meg számukra. A Himalájában fekvő ország az utóbbi években a béranya–szolgáltatás nemzetközi központja lett, amelynek megrendelői elsősorban melegpárok.

Udo Ulfkotte német újságíró tavaly ősszel megdöbbentő könyvet jelentetett meg arról, hogyan működik a német és a nemzetközi média. A Megvásárolt újságírók most magyarul is megjelent a Patmos Records gondozásában – a szerző ennek bemutatójára érkezett Budapestre.

A héten a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz Udo Ulfkotte német szerző, aki a Megvásárolt újságírók című sikerkönyvének magyarországi bemutatójára érkezik. A Hetek tavaly ősszel elsőként készített interjút Ulfkottéval (Tudom, kik sározzák Magyarországot. Hetek, 2014. október 22.) arról, mi indította arra, hogy az újságírás Edward Snowdenjeként leleplezze szakmáját, kollégáit, na meg persze saját magát. Bár voltak, akik borítékolták, hogy a könyv sohasem fog megjelenni magyarul, a hazai kiadás még az angol, francia és orosz változatnál is gyorsabban a boltokba került. Kedvcsinálóként néhány részlet a könyvből.

Léteznek a miénkkel párhuzamos univerzumok, amelyekben rendkívüli adottságokkal és high-tech kütyükkel bíró jók és gonoszok, rendfenntartók és ellenségeik vívják kozmikus csatáikat. A legnépszerűbb közülük Superman, a Kripton bolygóról származó idegen jótevő. Őt követi a mutáns Pókember, aki egy radioaktív pókcsípés által tett szert különleges képességeire. Harmadik a sorban Batman, a csúcstechnológiával és keleti küzdősportokkal felszerelkezett szimpla ember. A Marvel és a DC Comics által uralt képregény-univerzumokban ugyanakkor gyakran elmosódik a határ a jó és a rossz, a lehetséges és a lehetetlen, a tudomány és az okkultizmus között.

Kultúrtörténeti szempontból tény, hogy a cselekmény, amelyben egy istenség feláldozza magát, majd halála után feltámad, nem csak keresztény sajátosság. Mire a Názáreti Jézus megszületett Izrael egyik falucskájában, addigra a nagy ókori kultúrákban a különböző meghaló-feltámadó istenek tucatjai sorakoztak fel. A „Jézus-sztorival” ellentétben azonban ezek a vallásos fikciók számát szaporították, és nem hirdettek szeretetből fakadó univerzális megváltást.

Tavaly nyáron, közel 100 évvel azt követően, hogy a franciák  és britek az első világháború alatt megrajzolták a térképen  a modern Közel-Kelet határvonalait, a Kalifátus újjáélesztését hirdető szalafista Iszlám Állam katonái jelképesen elbontották az iraki-szíriai határ egy szakaszát. Nem véletlenül: az erről készült propagandavideón közölték, vége az 1916-os Sykes–Picot-egyezménynek és elkezdődött egy korszak, amelyben  a nyugati hatalmak által megszabott feltételek immár nem érvényesek. Az elmúlt egy évben nem volt olyan nap,  hogy ne lehetett volna olvasni az Iszlám Állam rémtetteiről,  de a szervezetről mindeddig nem jelent meg átfogó munka magyarul. Loretta Napoleoni olasz–amerikai kutató könyve,  Az iszlamista főnix - Az Iszlám Állam születése és a Közel-Kelet újrafelosztása (HVG Kiadó, 2015) ezt a hiányt pótolja. Összeállításunkban a kötet alapján igyekszünk tisztázni  néhány fontos tényt és félreértést az iszlamista szervezettel kapcsolatban. Loretta Napoleonival készített interjúnkat  lapunk következő számában olvashatják.

A történelem legizgalmasabb története a Názáreti Jézus feltámadása. Elképesztő dolog azt állítani, hogy valaki visszajött a halálból. Pedig a kereszténység alapja ez az állítás, a hitele ettől függ. Ha igaz, akkor a Názáreti Jézus minden bizonnyal több mint ember. Az élet meghosz-szabbítása, illetve a halál legyőzése ma is az emberiség legfőbb vágya. Az emberi hibernáció, az öregedést gátló anyagok, a tudatunk materializálására tett kísérletek, a bio-és robottechnológia, a féreglyukakon keresztül való időutazás mind egyfajta menekülés az elmúlás elől. A feltámadás valóban megtörtént? A történelmi tényeket korabeli írásos emlékeken, a szemtanúk beszámolóin és régészeti leleteken keresztül tudjuk megvizsgálni.

Platón egyik híres dialógusában a szereplők arról beszélgetnek, vajon az írás feltalálása előbbre vitte-e az emberiséget. Szókratész szerint igaza volt az egyiptomiaknak, akik tartottak tőle, hogy az írás csak pótszer, mert a leírt betűk nem a tudást gyarapítják, legfeljebb az emlékezet számára jelentenek mankót. „Feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket: az írásban bízva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni”. A vita, vajon milyen hatással van a technológia fejlődése az emberi gondolkodásra, azóta is tart. Különösen aktuális ma, amikor az írás felfedezéséhez mérhető ugrást tesz az emberiség az ismeretek még korlátlanabb birtoklása irányába.

Történelmi jelentőségű döntést hozott egy jeruzsálemi bíróság, amikor a héten engedélyezte a zsidók számára az imádkozást a Templom-hegyen. Yehuda Glick polgárjogi aktivista azt követően fordult bírósághoz, hogy az izraeli rendőrség 2011-ben két évre kitiltotta a hegyről, miután nyilvánosságra került egy televíziós felvétel arról, hogy a helyszínen imádkozik. Glick ellen tavaly októberben merényletet követtek el Jeruzsálemben. Az arab merénylő négyszer mellbe lőtte az aktivistát, aki csodával határos módon túlélte a támadást, és azóta fel is épült sérüléséből. Közben a jeruzsálemi Templom Intézet bejelentette, hogy elkészült az áldozati oltár másolatával, ami – állításuk szerint – alkalmas arra, hogy a Harmadik Templomban használják. Szintén a héten jelent meg Harry Moskoff rabbi tanulmánya, amelyben történelmi példákra hivatkozva azt sürgeti, hogy épüljön mielőbb zsinagóga a Templom-hegyen.

Leülnél könyvet olvasni, de még mielőtt kinyitnád, eszedbe jut, hogy másfél órája nem csekkoltad az e-mailjeidet. Ha már ott vagy a laptop előtt, belenézel még a hírekbe, miközben csengetve érkezik a jelzés, hogy egyik ismerősöd lájkolta legutóbbi posztodat a Facebookon. Persze erre illik visszaküldeni legalább egy szmájlit, miközben az idővonaladon felbukkan a napi top vicces összeállítás, „ha csak egy klipet nézel meg, ez legyen” kommenttel. A YouTube videó mellett jobboldalt még további személyre szabott klipajánlatok tűnnek fel, legalább egybe muszáj belenézni. A hosszúra nyúlt körútnak a telefon SMS-jelzése vet véget, innen a navigálás az okostelefonra vált. A kiszemelt könyv ott hever a kanapén, reménytelenül, vesztesen. Előfordult már ilyen veled is?

„Törekedjetek arra, hogy békesség legyen köztetek” - hangzik a Koránból vett egyik idézet, amellyel az iszlám vallás békepártiságát kívánják alátámasztani. Az iszlám vallás és követőinek megítélése a nyugati társadalomban két szélsőség között mozog: a teljesen elfogadó és a vallási hagyományaikat totálisan figyelmen kívül hagyó szemlélet. Az iszlámpártinak elnevezett felfogás alapján a terrorizmus, tömegmészárlás, elnyomás csak egy elenyésző kisebbség terméke, az iszlám valójában a béke, az összetartozás vallása. A másik oldalt pedig a „minden muszlim terrorista” nézet adja. E megközelítési módok legnagyobb problémája, hogy külső szemlélőként nézi az iszlámot, és a nyugati értékek alapján próbálja kategorizálni a nem nyugati értékeket valló vallási és politikai rendszert.

Ellenségeiket karóba húzatták, megnyúzták, felnégyelték, levágták a fejét vagy a kezét, rabszolgának hurcolták el a lakosságot, vagy éppen megölték őket az utolsó emberig. Asszíria gazdagságának forrása a hadizsákmány volt. Az Iszlám Állam, amely pontosan azon a területen alakult meg, ahol évezredekkel korábban Asszíria is létrejött, ugyan semmiféle folytonosságot nem vall a sokistenhívő és bálványimádó ókori keleti birodalommal, módszereiben mégis leginkább rájuk emlékeztet.

Urbán József piarista szerzetes, a budapesti piarista gimnázium igazgatója, a rend korábbi magyarországi tartományfőnöke tiltakozó levelet írt Semjén Zsoltnak, amikor az a keresztény értékrend győzelmeként ünnepelte, hogy a szlovákiai népszavazás eredménye a meleg- házasság elutasítása lett. Urbán két ember egymás iránti szeretetének kifejezéseként látja két meleg ember ölelkezését, és kijelenti, hogy „egyenesen kegyetlenség megtagadni bárkitől is a házassági jogokat”.

„2014-ig csupán ember nélküli űrhajók fognak landolni a Marson, de egy emberi expedíció előkészületei már megkezdődnek” – írta Asimov 1964-ben. Ma már 200 ezer önkéntes áll sorban, hogy az első – egyirányú – Mars-expedícióban részt vegyen, és élete végéig a vörös bolygón éljen mesterséges körülmények között. A racionalista sci-fi író azonban nemcsak a technológiai fejlődés irányával kapcsolat­ban előzte meg saját korát, hanem magabiztos állításokat fogalmazott meg a túlné­pe­­­­sedés problémájára is – melynek egyik megoldását az emancipáció és a homo­szexuális jogok kiterjesztésében látta. Fantáziaregényeiben úttörő módon elegyítette a tudományos szintre emelt ateizmust az okkultizmus akkor ismert formáival.

Vajon képesek vagyunk logikai következtetés által hitre jutni? Ha nem értelmi belátás mentén jön létre a hit, akkor hogyan? De mi is tulajdon­képpen a hit? És mit jelent egyáltalán Istenben hinni? Írásunkban előző heti cikkünk folytatá­sa­ként (Ruff Tibor: A tudáson túl. Hetek, 2015. február 13.) az európai filozófiatörténetben e kérdésekre adott válaszok közül szemlézünk tovább, a teljesség igénye nélkül.

Európai képkultúránk két évezredes hagyománya a korai idők szentként tisztelt képeivel kezdődött. Míg a judaizmus és az iszlám évszázadokig állhatatosan küzdött az istenképek vallásos tiltásával az ellen, hogy a képek hatalmat gyakoroljanak híveik felett, addig a keresztény világ egyre inkább behódolt a képek erejének, és a „ne csinálj magadnak faragott képet” parancsától a képtisztelet hajtóerejével juttatta el a társadalmakat a képfüggőségig, ahol már minden csak akkor igazi, ha van róla kép.