Ez adta az ötletet Anselmus középkori filozófusnak, hogy Isten létezését logikai érveléssel próbálja bizonyítani ontológiai (lételméleti) istenérvében, kimutatva, hogy a „nincs Isten” állítás logikai ellentmondást tartalmaz, azaz képtelenség és ostobaság. Más szavakkal szólva: Isten létezése nemcsak szívünkkel hihető, hanem elménkkel tudható is.
Ez már akkor is számos keresztényt meghökkentett, akik gyanakodva fogadták érvelését, mondván: Pál apostol a hitet (pisztisz) a szívben helyezi el, nem az értelemben, a tudásban (gnószisz), és ha Isten létezését a tudás tárgyává tesszük a hité helyett/mellett, vajon nem fogja-e ez gyengíteni a hit jelentőségét az ember megigazulásában? Hiszen nem a tudás üdvözít, hanem a hit, azaz a bizalom.
Azonban Pál ezeken a helyeken nem Isten létezésével kapcsolatosan hangsúlyozza ezt, hanem a Jézus Krisztus megváltó halálába és feltámadásába vetett hittel összefüggésben, amelyben valóban a szívünkkel kell bíznunk (azaz a hit nem gondolkodás, hanem egy belső cselekvés: „rátámaszkodás” Istenre), nem (csak) eszünkkel. Isten létezésében azonban, mint Jakab mondja levelében, a „démonok is hisznek, és rettegnek”, ez tehát nem az üdvösséget és megigazulást hozó szívbeli bizalom értelmében hit (hiszen rettegnek), hanem egy olyan intuitív tudás, közvetlen belátás (Platónnál – akinek szobra ma is ott áll az athéni parlament előtt, lásd szemközti képünket – a hitet jelentő görög pisztisz szó elsősorban ezt jelenti!), amely kétségtelen bizonyossággal jár, de végeredményben a tudás tartományához tartozik, nem a bizalom ráhagyatkozásához.
2020.05.15. (XXIV/20)
