Úgy tűnik, hogy a szűkebb pátriánkban oktató és kutató történészek jelentős része még nem jutott túl azon a XIX. században gyökerező és a "dialektikus és történelmi materializmus" által is favorizált nézőponton, amely szerint a történelem nem más, mint az úgynevezett "történelmi tények" (az emberi civilizáció termelte írásos és tárgyi "források") összessége. A történész feladata csak annyi – vallotta a múlt század legtekintélyesebb historikusa, Leopold Ranke –, hogy "egyszerűen megmutassa, hogyan is történtek a dolgok". Ranke után történésznemzedékek hosszú sora indult csatába a szinte mágikus erővel felruházott "Wie es eigentlich gewesen?!" (Hogyan is történt valójában?!) kiáltással az ajkán – abban a reményben, hogy megtalálta a bölcsek kövét. A pozitivisták, akik szerették volna a történelemtudományt a természettudományok rangjára emelni, befolyásuk teljes súlyával támogatták a tények kultuszát. "Először gyűjtsd össze a tényeket – mondták –, s azután vond le belőlük saját következtetéseidet." Ebből a felfogásból alakult ki a nagy liberális újságíró, C. P. Scott kedvenc mondása: "A tény szent, a vélemény szabad." Bár Scott mondása jól hangzik, manapság már minden újságíró tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható.
A történelem üres lapjai
A tények – a közmondással ellentétben – nem beszélnek önmagukért. Valakinek meg kell szólaltatnia őket; sőt valakinek azt is el kell döntenie, melyik tény jusson szóhoz, milyen sorrendben és milyen összefüggésben. Ráadásul a történelmi tények – minél régebbiek, annál inkább – már önmagukban is valamilyen kiválasztódási folyamat, szelekció vagy puszta véletlen folytán maradtak fenn. A Bibliában leírt eseményekkel egykorú keleti és nyugati ókori történelem krónikája hemzseg az üres lapoktól. Ennek legfőbb oka a források egyoldalúsága, esetlegessége, illetve esetenkénti teljes hiánya. Még a görög-római antikvitás megismeréséhez legfőbb forrásul szolgáló történetíróknak is csak elenyészően kevés műve maradt ránk teljes egészében, és ezeknek legrégibb kéziratai is sokszor több száz évvel a szerzők halála után keletkeztek. Vegyünk egy konkrét példát. Az Augustus kori Livius római történetíró (i. e. 59–i. sz. 17) megírta Róma őstörténetét, vagyis hozzá képest 700 évvel korábban történt eseményekről számolt be művében. Livius legkorábbi kézirata azonban csak a XI. századból maradt ránk, tehát az általa megírt események és a fennmaradt "forrás" között csaknem kétezer évnyi szakadék tátong! Ennek ellenére Róma őstörténetét mindmáig Livius beszámolója alapján tanítjuk az általános iskoláktól az egyetemekig.
1998. 03. 28. (II/13)
