hetilap

"Szükséges ezért, hogy szorgosan figyeljünk, s hogy alaposan megismerjük ezt az
alakot, fontos továbbá, hogy lelkünk minden figyelmét e cél felé fordítsuk – különösen
a mostani világban –, azzal a szándékkal, hogy az Írásokból megismerjük őt magát
és gazságait, és óvakodjunk tőle, nehogy rászedjen bennünket" – figyelmeztette
kortársait Rudolph Walther a XVI. század közepén az Antikrisztus, avagy igazi beszámoló
arról, hogy közeledik az Antikrisztus... cím? művében.

Az apokaliptikus jelleg? irodalom az Antikrisztust tekinti Isten és az emberiség végső
ellenségének, akinek világtörténelmi szerepéről először az i.e. VI. században született
Dániel könyve szól. A történelem végkifejletében felbukkanó diktátorról a zsidó
próféta ezt írja: "Támad egy kemény orcájú, ravaszságokhoz értő király, és
annak nagy ereje lesz, noha nem a maga ereje által; és csodálatosképpen pusztít, és
jó szerencsével cselekszik... szívében felfuvalkodik és hirtelen elveszt sokakat; sőt
a fejedelmek fejedelme ellen is feltámad, de kéz nélkül rontatik meg." (Dániel 8,
24-25)

A totalitárius rendszernek, az egyetemes erkölcsi-szellemi értékek tagadásának e
megtestesítője az ószövetségi hagyományban sem csak mint a gonoszság elvont princípiuma,
hanem hús-vér emberi lényként tűnik fel, aki szatanikus erőkkel áll szövetségben.
Ez a felfogás kiteljesedett formában jelenik meg az újszövetségi keresztény írásokban.
Az "antikhrisztosz" kifejezést János apostol használja leveleiben, míg ugyanerről
a személyről Pál mint "a törvénytelenség emberé"-ről ("anthróposz tész
anomiasz") ír. Az "antikhrisztosz" szó egészen pontos jelentése: "krisztushelyettes"
(az "anti-" előtag ugyanis szóösszetételben mindig "-helyettes"-t jelent a görögben,
ahogyan ma is használjuk: igazgatóhelyettes, elnökhelyettes stb.), de kevésbé
pontosan fordítható így is: "Krisztus (azaz a Messiás, a felkent) ellensége,
ellen-messiás". Aki tehát a Messiás ellenében, annak helyére lép. Az elnevezésben
a Dánielnél is megjelenő konfliktus tükröződik a hamis és a valódi Messiás között.
A rabbinikus hagyományban az utolsó idők utolsó zsarnokára és az antimessianisztikus
hamis prófétára vonatkozó kettős elképzelést elsőként a Talmud utáni időben
foglalták össze: a napok végén, a zsidó nép és messiásai utolsó és legveszélyesebb
ellenségeként fog fellépni. Azzal az állítással lép fel, hogy ő a világ népeinek
krisztusa. Miután mint ilyet általánosan elismerik, a zsidóktól is ugyanezt az
elismerést követeli – s ekkor kerül végső konfliktusba majd az igazi Messiással.
Ezt az öszszeütközést – az Antikrisztus és hívei uralma alatt álló világbirodalom,
valamint az igazi Messiás és követői között János kozmikus méretűnek mutatja be
Apokalipszisében.

Az első századtól kezdve vitatkoznak teológusok, filozófusok és művészek az
Antikrisztussal kapcsolatos kérdésekről. Bernard McGinn felsorol néhányat ezek közül:
Egy Antikrisztus lesz-e vagy sok? Zsidó lesz-e vagy pogány? Teljesen emberi lény lesz-e
vagy démon? Hamis tanító lesz-e vagy császári zsarnok? Miféle jelek előzik meg az
eljövetelét? Meddig tart az uralma? Hogyan fog elpusztulni? Vajon halála egyben a világ
végét is jelenti-e?



Találgatások a középkorban



Az Antikrisztus személyét, akit János apostol a "mélységből feljövő fenevadként"
is ábrázol, szinte minden kor megkísérelte ismert személyiségekkel azonosítani. Az
egyik legfontosabb kulcsot ehhez a Jelenések Könyve kínálja, amely szerint "akinek
értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma
hatszázhatvanhat." (Jelenések 13,18) Az első és a második században élt keresztények
a Római Birodalom kortárs uralkodóiban, elsősorban Néró császárban keresték a
rejtvény megfejtését, bár Iraeneus püspök zsidó hagyományokra is alapozva azt állította,
hogy az antimessiásnak – hasonlóan Krisztushoz – szintén zsidó származásúnak
kell születnie. A III. században Hippolütosz, Ireaneus tanítványa az Antikrisztus eljövetelét
mintegy háromszáz évvel későbbre helyezi: szerinte a Római Birodalom még nem az
Antikrisztus királysága, csupán egy előkészítő szakasz. Hippolütosz értelmezésében
a "Végső Ellenség" feltűnését megelőzi a Római Birodalom "tíz demokráciára"
történő felosztása.

A Hippolütosz által az Antikrisztus megjelenésére jelzett végső időpont, i.sz. 500
közeledte elhozta ugyan Róma bukását, azonban a korszak egyháztanítói, így Jeromos
és Ágoston, elvetették a történelem közeli végét hirdető apokaliptikus eszkatológiát.
Értelmezésükben az "antikrisztusok" megjelenése elsősorban az egyházat elhagyó
eretnekek képében valósult meg, így "mindenkinek meg kell vizsgálnia a maga
lelkiismeretét, hogy nem ilyen-e maga is?"

Az egy személyben megjelenő Antikrisztus képét egy reformer szellem? szerzetes, Adso
műve hozta ismét forgalomba. Adso 950-ben megjelent Antikrisztus-életrajza elődeitől
eltérően nem elsősorban írásmagyarázat, hanem elbeszélés, így méltán tekinthető
a napjainkban is virágzó apokaliptikus keresztény irodalom előfutárának. A szerzetes
szerint az Antikrisztus Dán törzséből születik egy szűztől, és Babilonban látja
meg a napvilágot. Galileában, méghozzá a Jézus által megfeddett városokban,
Betszaidában és Korazinban nevelkedik majd. Varázslást tanul, aztán Jeruzsálembe
megy, hogy újjáépítse a Szentélyt, majd "körülmetéli magát, és úgy tesz,
mintha ő volna a Mindenható Isten fia".

Az Antikrisztus három eszközt használ céljai elérésére: ellenségeivel szemben
fizikai terrort, kegyeltjei felé ajándékokat, a tömegek megnyerésére pedig természetfeletti
csodákat. Adso utal arra, hogy a korában romokban heverő Római Birodalom méltósága
helyreáll: "Tudós embereink egyike azt mondta, hogy a Római Birodalom ura ismét a
frankok királya lesz. Az utolsó időben lesz az, és minden királyok közül a
legnagyobb és a legutolsó lesz. Miután sikeresen kormányozza birodalmát, Jeruzsálembe
megy majd, és az Olajfák hegyén leteszi koronáját és jogarát. Ez lesz a Római és
Keresztény Birodalom vége és megsemmisülése." Az utolsó császár ezzel az
aktussal átadja világi és egyházi hatalmát az Antikrisztusnak, aki ezt követően rövid
ideig korlátlan úr lesz a földön, míg a mennyből visszatérő Jézus Krisztus megbízásából
Mihály arkangyal végrehajtja felette az Olajfák hegyén az ítéletet. Adso szerzetes
apokaliptikus elbeszélése – irodalmi igénytelensége ellenére – korának egyik
legnagyobb bestsellerévé vált: kutatók 171 fennmaradt kéziratát ismerik.



Az iszlám Antikrisztus



A keresztény apologetikának egy érdekes következménye, hogy az utolsó idők eseményeiről
szóló fejtegetések beépültek a VII. században kialakuló iszlám hitelvekbe is. Az
arab nyelven "Maszih (= Messiás) al-Dajjal"-nak nevezett Antikrisztus az iszlám
hagyományok szerint zsidó származású lesz, magtalan és félszemű, aki képtelen
lesz belépni Mekkába vagy Medinába. A kilencedik századi híres fundamentalista
szunnita tudós, Ibn Hanbal így foglalja össze az iszlám Dajjal-hitet: "És hidd,
hogy a Hamis Messiás fel fog támadni, szemei között a »Hitetlen« (kafir) szó lesz
olvasható... És hidd, hogy ez csakugyan így lesz, és hogy Jézus leszáll az Égből,
és megöli őt a (jeruzsálemi) Lyddai Kapunál." A VII. századi arab néphit szerint
a Dajjal egy tengeri szigeten élt láncra verve egy kolostorban, és ez a szörnyeteg
megjövendölte: hét évvel és hét hónappal Konstantinápoly bevétele után fog
megjelenni, hogy rászabaduljon a világra.



A császár az, a pápa, avagy Luther?



A XIII. században új vonásokkal gazdagodott az Antikrisztus-irodalom: megjelentek az
aktuálpolitikai célzatú apokaliptikus művek. Az irányzat elindítója IX. Gergely pápa
volt, aki a vele szembenálló II. Frigyes német-római császárt "a tengerből
kiemelkedő fenevad"-nak nevezte, amely az Antikrisztus közismert bibliai képe. Válaszában
Frigyes sem tétovázott: a pápát a Jelenések könyvében szereplő három figurával,
a vörös lóval, a sárkánnyal és a Mélység Angyalával azonosította. IX. Gergely
halála után utóda, IV. Ince pápa folytatta a harcot. A munkatársai által fogalmazott
röpirat Heródeshez, Néróhoz, Nimródhoz és magához Luciferhez hasonlítja a császárt,
majd így folytatja: "Mivel Frigyes homlokán ott van a hatalom szarva, és a szája szörny?
dolgokat szül, azt gondolja, hogy meg tudja változtatni a korokat és a törvényeket,
és porba vetheti az igazságot." Az elemzést követően a röplap felszólítja a híveket,
hogy "ne kegyelmezzetek az istentelennek... mert ez a büszke király többet vétkezett
az Úr ellen, mint akár a büszkeségnek minden fiai, akik csak az idők folyamán megtámadták
az egyházakat..." Frigyes publicistái válaszukban bebizonyították, hogy az "Innocentius
papa" szavak számértéke pontosan 666, azaz IV. Ince pápa kétségtelenül "az
igazi Antikrisztus."

Ez utóbbi értelmezési mód hatott Luther Mártonra is, aki az 1520-ban megjelent művében,
Az egyház babiloni fogságában kijelentette: "A pápaság valóban nem más, mint
Babilon és az Antikrisztus királysága". Ugyanezen év novemberében Az Antikrisztus
átkozott bullája cím? röpiratában utasítja vissza az ellene megfogalmazott pápai vádakat.
A pápa mint Antikrisztus állandó témája lett a reformáció korában született népszerű,
képes hitvitázó műveknek is. Luther haláláig kitartott nézete mellett. Egyik utolsó
művében, A pápaság leírásában így ír: "azoknak, akik ma élnek, és azoknak,
akik utánunk jönnek, tudniuk kell, mit gondoltam a pápáról, az átkozott
Antikrisztusról, hogy bárki, aki keresztény akar lenni, óvakodhassék ettől a förtelemtől."

A protestáns kihívás ellensúlyozása érdekében a tridenti zsinatot követően
jezsuita teológusok hozzáláttak az Antikrisztusról szóló katolikus dogmák újraértelmezéséhez.
A neves hitvitázó, Robert Bellarmin "Az Antikrisztusról, akinek semmi köze a római
főpaphoz" cím? könyvében azt állítja, hogy az Antikrisztus nem azonosítható egy
kortárs intézménnyel, inkább egyetlen személynek kell lennie, aki majd lezárja a világtörténelmet.
Nem állja meg azonban, hogy némileg kajánul ne jegyezze meg: Luther nevének latin, görög
és héber olvasata épp 666. A Napváros cím? utópiájáról ismert dominikánus szerző,
Thomas Campanella szerint a Végső Antikrisztus egyetlen történelmi személy lesz,
akinek utolsó előfutára Luther Márton volt. Ennek ellenére számára a kereszténység
legveszedelmesebb ellenfele az egész történelemben az iszlám volt. Campanella arra számított,
hogy a Mohamed, Luther és Kálvin által képviselt "antichristianizmus" hamarosan
megtermi majd a Végső Ellenséget.



Dosztojevszkij barátja



Európa mellett az apokaliptika iránt Oroszországban mutatkozott a legnagyobb érdeklődés.
A XVII. századi orosz ortodoxok hittek abban, hogy "Moszkva a harmadik Róma." Miután
az első Róma összeomlott az eretnekség, a második – Konstantinápoly – pedig a török
miatt, az orosz ortodox egyház magát tekintette a valódi keresztény ortodoxia letéteményesének,
Pál apostol szavaival a "visszatartó erőnek". Ezt az elhivatást azonban állandóan
fenyegette az Antikrisztus küszöbön álló megjelenésével kapcsolatos félelem, amely
az "igazi rítus" fennmaradását fenyegette.

Az eszkatologikus várakozás, amely a XIX. század végén Európában a bibliakritika és
teológiai materializmus következtében mélypontra süllyedt, Oroszországban tovább élt.
Egyik legnevesebb képviselője a Dosztojevszkijjel szoros kapcsolatban álló Vlagyimir
Szolovjov volt, aki éppen száz esztendeje kezdett hozzá utolsó műve megírásához,
amely a Három beszélgetés a háborúról, a hatalomról és a világtörténelem végéről
címet viselte. Ennek a könyvnek a befejező része az Antikrisztus története, amelynek
tárgya a szerző szerint "nem a világmindenség általános katasztrófája, hanem
csupán korunk történelmének végkifejlete volt: az Antikrisztus megjelenése, diadala
és bukása." A könyv előszavában Szolovjov így ír: "Az emberiség tömegét uraló
történelmi erők még csak ezután fognak összecsapni és összekeveredni, még azelőtt,
hogy megjelenne e saját magát széjjeltépő vadállat új feje – az Antikrisztus világot
egyesítő hatalma; azé az Antikrisztusé, aki \'dörgő és félelmetes szavakat fog
hallatni\', s aki a teljes törvénytelenség titkát végső megjelenésekor a jó és
az igazság csillogó leplébe fogja burkolni, hogy – az Írás szavai szerint – ha
lehet, még a kiválasztottakat is hitük végső elhagyására csábítsa. E kis könyv
megírásakor legfőbb szándékom az volt, hogy idejekorán felhívjam a figyelmet arra a
csábító maszkra, mely mögött a feneketlen gonoszság rejtőzik."

A Szolovjov által "emberfeletti emberként" említett kivételes képesség?
fiatalember a XX. század végén egy háborúk utáni egységesült világban születik
meg. Önnön kiválóságától eltelve így gondolkodik magáról: "Krisztus hamarabb jött,
mint én: én a második vagyok, de az, ami időrendben később következett be, a lényeget
tekintve elsődlegesebb. Én épp azért érkezem utolsónak a történelem végén, mert
én vagyok a tökéletes, a végleges Megváltó. Krisztus az én előhírnököm volt.
Hivatása az volt, hogy az én eljövetelemet megelőlegezze." Az ifjú harminchárom éves
korában keserűen tapasztalja, hogy a világ mégsem ismerte fel benne az "eljövendő
embert". Ekkor öngyilkosságot kísérel meg, azonban zuhanás közben egy misztikus élmény
éri: "A levegőben valami rugalmas, vízoszlophoz hasonló tárgyba ütközik, és nem
zuhan tovább. Olyasmit érez, mintha áramütés érte volna, valami ismeretlen erő hátrataszítja.
Egy pillanatra elveszíti eszméletét, s amikor magához tér, már ott térdel néhány
lépésnyire a szakadék szélétől. Fénylő, foszforeszkáló ködlepelbe burkolózó
alak jelenik meg előtte..." Az ismeretlen lény istenként mutatkozik be, és egy
fausti egyezséget ajánl a fiatalembernek: egyetlen fiává fogadja őt, és lehetővé
teszi számára, hogy mindent a saját nevében és dicsőségére megtegyen.

A temészetfeletti élménytől inspirált fiatalember ezután néhány nap leforgása
alatt megírja az Egyenes út az egyetemes békéhez és jóléthez cím? könyvét. A
zseniális művet az egész világon méltatják, hiszen abban az ősi tradíciók és
hitvallások iránti nemes szándékú tisztelet társadalmi-politikai követelések és
útmutatások nagyívű, bátor radikalizmusával párosul. "Ezt a bámulatos könyvet
most az összes civilizált és számos civilizálatlan nemzet nyelvére lefordítják,
ezernyi újságot tölt majd meg a világ minden táján egy éven át a kiadói reklám
és a lelkesült kritika. Többmilliós példányszámban fognak terjedni az olcsó kiadások
a szerző arcképével, miközben az egész művelt világ – ami az idő tájt már
majdnem az egész Földgolyót fogja jelenteni – ezen utánozhatatlan, hatalmas, kivételes
ember dicsőségétől visszhangzik. A könyvvel szemben senkinek nem lesz ellenvetése,
mindenki az egyetemes igazság megnyilatkozását fogja látni benne. Az egész múltnak
oly mértékben teljes igazságot fog szolgáltatni, az egész jelent oly elfogulatlanul
és sokoldalúan fogja értékelni, a jobb jövőt pedig oly szemlélhetően és érzékletesen
fogja a jelenhez illeszteni, hogy mindenki így kiált fel: Ez az! Ez az, amire szükségünk
van. Ez az az eszmény, ami nem utópia, ez az a gondolat, ami nem lázálom csupán."

A könyv a világtörténelem legnépszerűbb emberévé teszi szerzőjét, akit röviddel
ezután Berlinben megválasztanak az Európai Államszövetség örökös elnökének: "...amikor
megjelent az emelvényen emberfölötti s ifjúi szépségének s erejének teljes pompájában,
majd ihletett ékesszólással előadta egyetemes programját, az elragadtatott és elbűvölt
egybegyűltek lelkesült hangulatuktól indíttatva szavazás nélkül határozatot hoztak
arról, hogy a legmagasabb méltóságot adományozzák neki: római császárrá választják.
A kongresszus általános örömujjongás közepette fejeződött be, s a nagy kiválasztott
közzétette kiáltványát, mely az alábbi szavakkal kezdődött: »Föld népei! Békémet
hoztam el nektek!« s az alábbi szavakkal zárult: »Föld népei! Beteljesült az ígéret!
Elérkezett az egyetemes örök béke kora! Legyőzhetetlen ellenállásba fog ütközni
az, aki ezentúl e béke megsértésére tör. Mert a földön immár mindössze egyetlen
központi hatalom van, mely erősebb minden más hatalomnál, legyen az akár különálló,
akár egyesített. És ez a legyőzhetetlen, minden mást fölülmúló hatalom az enyém,
Európa teljes jogú kiválasztottjáé, az összes európai hatalom imperátoráé. Végezetül:
a nemzetközi jog az eddig hiányzó szankció birtokába jut. Ezentúl egyetlen hatalom
sem merészelheti azt mondani, hogy: \'háború\', amikor én azt mondom: \'béke\'. Föld
népei – béke veletek«!"

A világmonarchia a szó szoros értelmében egyetlenegy év alatt kialakul. A háborúkat
csírájukban elfojtják. Róma s a világ császára uralkodásának második évében
bejelenti, hogy ezentúl mindenkit igényei szerint részesít a javakból, így megnyeri
a szegényeket anélkül, hogy a gazdagokat magára haragítaná. A harmadik évben egy
keletről érkezett mágus segítségével eléri, hogy az immár jóllakott tömegeket szórakoztató
parajelenségekkel ejtse rabul.

Mivel a császárt nyugtalanítja, hogy maradtak a Földön olyanok, akik számára gyanús
hihetetlen karrierje, ezért úgy dönt, hogy összehívja a világ vallásainak egyetemes
zsinatát Jeruzsálemben. Itt, a Templom-hegyen felépített új szentélyben történik
meg a végső leszámolás: miután a császár istennek kiáltja ki magát, a megmaradt
keresztény hívők és az Írásokat ismerő zsidók ráeszmélnek, hogy az
Antikrisztussal van dolguk. Mielőtt azonban az imperátor hadigépezete elsöpörné az
ellenállást, hirtelen fordulat történik: "...alig csaptak össze a két hadsereg éllovasai,
hihetetlen erej? földrengés rázta meg a vidéket, s a Holt-tenger alatt, melynek partján
a császári seregek állomásoztak, hatalmas vulkáni kráter támadt, s a belőle előtörő
tűzfolyam óriási lángtengerré terebélyesedve elnyelte a császárt..."

Így végződik a Szolovjov által száz éve megálmodott apokalipszis. Sorozatunk következő
része az észak-amerikai protestáns teológiában és kultúrában megjelenő
Antikrisztus-értelmezési kísérleteket veszi számba.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek